A békesség útján (naplórészlet)

A pontosság és realitás rendkívül fontos dolog. Soha nem szabad kérnem, kívánnom, de célként sem megfogalmaznom olyan óhajt, amelynek megvalósítása meghaladja a képességeimet. Ha ezt teszem, lidércálmot kergetek. Felelős vagyok magamért, de másért is. És pont ezért, ha képességeimet meghaladó álmot akarok valóra váltani, másokat is az általam kergetett lidércálmomba üldözök.

Nemrég még olyan erős fizikai fájdalmaim voltak, hogy napokig csupán feküdni voltam képes. A nyakam-vállam begörcsölt. Éveken át orvosokhoz jártam, többé-kevesbé sikeres kezelésre. Egy nap már nem bírtam tovább elviselni a fájdalmat, imádkozni kezdtem. Éreztem, hogy nagyon fontos pontosan, reálisan megfogalmaznom a kérésem. Nem azt kértem, hogy gyógyuljak meg teljesen, hisz ez lehetetlen. Azt sem kértem, hogy holnaptól más ember legyek. Annyit kértem, hogy „ami gyógyítható, gyógyuljon, ami fáj, már ne fájjon (annyira)”. Hihetetlennek hangzik, de egy héten belül bekövetkezett a változás. Azon a reggelen ugyanúgy sütött a nap, csicseregtek a madarak, mégis más volt minden. Sokáig feküdtem az ágyamban, mire rájöttem: nem ébredek fájdalmakra…  

A másik példám egy nemrég történt esetből fakad. Szeretem tovább képezni magam. Ugyanakkor, megosztó külsőm és excentrikus viselkedésem általában nem szokott szimpátiát ébreszteni az átlagos emberekben. Sokszor szenvedtem emiatt, de nem tudtam tenni ellene semmit, hiszen ilyen vagyok. Rájöttem, hogy mégis van valami, amin változtathatok, és ami rövidtávon ugyan nekem hoz békességet, hosszú távon azonban már az engem körülvevőknek is. A hozzáállásomat tudom megváltoztatni. Valójában nem történt más, minthogy kezdtem pontosan megfogalmazni a célomat, miért megyek valahova és hova.

Múlt hét óta pont eme két felismerés tették könnyebbé az életem: rájöttem, hogy állandóan ébernek kell lennem, a realitások talaján, teljesíthető célokkal. Ha barátsággal fogadnak, annak örülök. Ha az ellenkezője történik, akkor sz@rom le a körülményeket, a célom elérését tartom szem előtt. Mert, ha a körülmények elhomályosítják a céljaimat, akkor azok már nem is valós célok.

Ezzel a felfogással ez idáig békességgel jártam, sőt. Az előítéletek, amelyek körülvettek, lassan kezdtek eltűnni. 

Ugyanakkor elindult egy fajta nyíltsági, őszinteségi folyamat is nálam: már nem gondolom azt, hogy jobb ember vagyok az által, ha mindenkire úgy tekintek, mint olyan emberre, akinek vannak rám kiható hibái, amelyeket köteles vagyok elnézni, vagy segíteni neki abban, hogy javítson magán.

Mindehhez van egy sokkal jobb, bölcsebb Mester nálam.