A beszélgetés

Kisírt szemmel jött ki a konyhába, a mélypontba zuhanás előtti pillanatban. Szokásomhoz híven, a jó anyákhoz hasonlóan, akik lassan félreállnak a rivaldafényből, hogy gyermekük érvényesülhessen, a sarokban elhelyezett sámlin üldögéltem. Nem tudom, hányadik sodort cigarettámat szívtam, és hányadik kávémmal égettem le a nyelvem, de ez nem volt lényeges. Láttam, baj van. Nagy baj van. És ha most nem sikerül olyan életre való tanácsot adnom neki, amellyel bármikor kimászhat a lelki gödörből, nem készítettem fel gyermekem az életre.

Napok óta rendkívüli nyomásnak van kitéve. Záróvizsgára készül, éjjel-nappal a gép előtt ül. Amikor kifárad, akkor vagy kitakarít, vagy elmegy bevásárolni. Ezzel is segít, mivel az orvosok eltiltottak a nehéz dolgok cipelésétől és a fizikai munkától. Igaz, nem 14, hanem csak 20 évesen kell segítenie, de akkor is, még gyermek. Neki még csupán szórakoznia, tanulnia kellene, ehelyett cipeli a sorsát, összeszorított foggal.

Leül a konyhai felületre, mert a másik sámli a nappaliban van, s vele együtt leül a fiatal lelke is. Fáj a magánya, fáj a nemrég bekövetkezett szakítása, jobban mondva az, hogy az ex fiúja már új lánnyal találkozgat.

Emlékeztetem, hogy pár héttel ezelőtt sokkal nehezebb helyzetben voltunk, sokkal reálisabb volt a szomorúsága, hisz napokon át alig volt mit ennünk, a tartozásaink is egyre növekedtek, a különböző szolgáltatók kikapcsolással fenyegető leveleit már rutinosan vettem fel a postán, én, aki azelőtt izgult, ha egy napot késett a befizetéssel. Helyzetem rákényszerített arra, hogy megtanuljam a szidást lelkiismeret-furdalás nélkül fogadni és bizakodni.

Ül, és gyöngy nagyságú könnyek gördülnek elő fekete, élénk, meleg szeméből. Csak melegedni akar mellettem. Mert én vagyok neki a mentsvár, a boldogság forrása. Elérzékenyülök, de nem mutatom ki. Ehelyett bohóckodok. Most nem szabad elérzékenyülnöm. Most reálisnak kell lennem, felkészítenem a jövőjére, arra, hogy minden helyzetben a jót lássa. Lassan mesélni kezdek neki a két héttel ezelőtti állapotról. Emlékeztetem, mennyire bántotta pénztelenségünk, mennyire ki volt kelve, hogy életének egyik jelentős eseménye sem volt gondtalan, vagy azért, mert nem volt biztonságos anyagi vagy családi hátterünk, vagy édesapja nyolc évvel ezelőtti hűtlensége, árulása miatt. 

Bólogat, szegénykém, szipog, de nem győzöm meg. Nem kap megnyugvást a kicsi lelke. Nem tud kilépni a boldogtalanság ködjéből azzal, hogy még rosszabb dolgokra emlékeztetem. Változtatnom kell a vigasztalást.

Elmondok neki egy közhelyet, azaz, hogy az első megérzésére hagyatkozzon mindennel és mindenkivel kapcsolatosan. De nem azért, hogy ítélkező, előítéletes legyen, hanem a saját védelme érdekében. A belső hang mindig pontosan megsúgja, hogy ki az, akire számíthat az ember. Olykor tévedni szokott, ám ilyenkor nem a másikat kell hibáztatni, amiért kiábrándított bennünket, hanem saját magunkat kell megvizsgálnunk, hol tévedtünk, és főleg, miért, hogy ezt a gyengeségünket az elkövetkezendőkben kikerüljük. Például én: rengeteg esetben nem hallgattam magamra, sőt. Elhallgattattam a belső hangom. Mert hittem az előítélet-mentességben, azaz rosszul értelmeztem azt. De azért is, mert szánalmasabban éreztem magam egyedül, mint egy rosszindulatú ember társaságában, mindeközben nem vettem észre, hogy a kedvességemmel csak hizlalom a rosszat és nagy kárt okozok magamnak.

Megkönnyebbül egy kicsit. Mondom tovább. A legjobb barát fogalma igenis létezik. Na, azzal a baráttal, ha összeveszik, az fájdalmas, mert nem hiába a legjobb barátja. A legjobb barátot nem csak teljesen elfogadja, de viszont is van fogadva. Az a barát, aki egy kicsit is tartózkodó, vagy érzi, hogy fal van köztük, nem a legközelebbi barát. És lépjen ilyenkor közbe mindig a közhely, amit már mondtam.

Elmosolyodik óvatosan, tölt magának egy kis ásványvizet.

Az ember, ha egy új társaságba kerül, azonnal fel tudja mérni, hogy kivel tud közeli, illetve milyen minőségű kapcsolatot építeni, és azt is, hogy hogyan. Pont ezért, ha bekerül egy nem befogadó társaságba, ne is igyekezzen, ne kergessen álmokat, köszönje meg, jól van, és szia. Ugyanígy, ha ő maga az elutasító, de közben rájön a tévedésére, meg kell hagynia a másik félnek a sértettségérzet luxusát, netalán bosszúját. Az emberek megérzik egymást, az ösztönök még mindig működnek, egész jól, ha nem hagyjuk őket elhomályosítani külsőségekkel vagy tanult pszichológiai vizsgálatokkal.

Feláll, megkérdezi, átölelhet-e. Még nem fejeztem be, de hagyom, ölelgessen, de csak óvatosan.

Elmesélem azt is, hogyan kerültem bele eléggé rossz kapcsolatokba, és miért. Valójában nem hallgattam a figyelmeztető jelekre, gyermekien hittem a szerelem mindent elsöprő erejében, amely valójában nem volt más, mint elmebaj (ezt egyébként ma is vallom: mindent elsöprő szerelem = elmebaj). Olyan kapcsolatba is belementem, amelybe normális nő nem lép bele, hiszen az ürge egzisztenciálisan a béka segge lyuka alatt volt, ami nem lett volna gond, de emellett felelőtlenül is állt hozzá az élet apró részleteihez. Pedig pont ez teszi az embert naggyá vagy kicsivé. A szegénység nem szégyen. De a szegénység tagadása már igen, azaz, ha más pénzén mutatkozik tehetősnek és még el is hiszi magáról, hogy gazdag.

Arra is kitérek, hogy régebben mennyire fájt, amikor egy-egy szakítást követően az ex párom rögtön talált magának egy másik hölgyet. Valójában feltételeztem, hogy az új hölgynek azokkal az önjavításokkal fog mutatkozni, amelyeket én kértem, vagy én szerettem volna megkapni tőle. Apró, idegesítő, bensőséges szokások levetkőztetéséről volt szó (pl. alvás előtti fogmosás, vagy a szennyes szennyes-tartóba való helyezése, stb.), és mindig arra gondoltam, hogy az új hölgy most azt élvezi, amit a volt pasim tőlem tanult, vagy értem nem tett meg. Csakhogy ezt a gyakorolt, friss szokást nem lehet sokáig tartani, ez időszakos szimuláció, sokáig tart, mire a saját tulajdonságukká válik. A rosszul beidegződött szokások mindig előbuknak. Másrészt egy szakítást követően nem változik meg azonnal az ember életmódja, vagy életfelfogása. Évtizedek kellenek hozzá. 

Egy szép példát tudtam felhozni neki gazdag múltamból, arról a barátnőmről, aki, igaz, büdöskurva hírében volt, de az első páromnak volt éveken át a barátnője. Ez a lány könyörgött a volt páromnak, hogy megismerkedjen velem, s miután ez megtörtént, megköszönte, hogy a pasijának a párja voltam. Ahogy mondta, igaz ugyan, hogy a pasija sokat emlegetett, de sok mindenben változott amiatt, amit mondogattam neki. Főleg azokban a dolgokban, amit ő, az új lány is helyesnek tartott. Valójában az új lány segítségemmel egy jobb pasit kapott, mint amilyen az enyém volt.

Minden egyes találkozás, kapcsolat változtat bennünket és a párunkat egyaránt. És valójában mindegyiknek meg kell köszönnünk a tapasztalatot, mert mindeközben mi is változunk, ki tudja, kiért… Ugyanígy a másik is a kapcsolatunkból fejlődik jobb emberré. Ha valóban a kapcsolatot párkapcsolatként élte meg. Ha nem, akkor vele végképp nem kell foglalkozni, de a saját tanulságunkat levonhatjuk.

Fellélegez. Fekete szemében csillognak még a könnyek. Kifújja az orrát. Megint át akar ölelni. Öleljen át, nyugodtan, de csak óvatosan. 

A cigarettafüsttől már nem látszom, de olyan tiszta lett a levegő a konyhában…