Hét nap pokol

M a hideg éjszakában, egy többször használt bevásárlószatyorral az oldalán futott haza: két könyv, néhány jegyzet, egy rend ruha és három bugyi volt az összes, hirtelen összekapkodott holmija. A kegyetlen, olykor érthetetlen szavak ott csengtek a fülében „nem kapom meg tőled azt, amit az elején kaptam”, „már nem akarod azt, amit régen állítottál”, „folyamatosan változtatod a hozzáállásod”, „nem tudok melletted kibontakozni”, „nem vagy a támaszom”, „én most az életet választom helyetted”…

A villamos hangosan zakatolt az éjszakában. Teljesen üres volt a kocsi – mint a lelke. Mindenét otthagyta neki. Nem a tárgyait, hanem az összes gondolatát, tervét, jövőjét. Ő mindezt magába szívta, mint a szivacs, s üresen, bábként kidobta. Egy kézlegyintéssel. Semmi megbánás, semmi esély, kegyetlen hangnem, érzéketlen arckifejezés. Már nem kellett neki. Könyörgött. Először könyörgött életében. Ő pedig, amit kivehetett belőle, kivett, a többi maszlag már nem kellett… Pedig azt mondta, ő kell neki. Ő, úgy, ahogy van...

Az első napja jeges volt: egész nap feküdt, remegett, minden tervét lemondta:  az első munkanapját, a délutáni tanulást, az esti orvos látogatást, amelyre alig kapott időpontot és már egy ideje várt… Ugyanis külsőleg úgy tűnt, minden rendben van vele, de az orvosi leletek az ellenkezőjét állították. Egyre inkább. De kit érdekel mindez, az emberek a külsőségek alapján ítélnek… Őt beleértve.

Értelmetlenül, összefüggéstelenül beszélt, félig széttépett légyre emlékeztette saját magát, akinek már ugyan nincs reménye a repülésre, mégis megpróbálná.

Senki nem tudott valójában semmit, mi történt köztük, mert M nem tartotta fontosnak megtárgyalni komolyabb bajait másokkal. Érintőlegesen, jelentéktelen dolgokról számolt be, ráadásul csupán két közeli emberrel beszélt, de a lelki mélységekbe nem merült. Ezzel szemben kedvese már a volt kapcsolatát is kibeszélte, megbeszélte másokkal. Már akkor óvatosnak kellett volna lennie, mert ha ezt megtette az előtte levő kedvesével, tudhatta volna, hogy ezt fogja megtenni vele is. Mégis bízott benne.

Az első napon próbált előjönni mindaz, ami köztük volt, de nem ment. Értelmetlen zagyvaságok, olykor víziók ugrottak be, hallucinált. Etették, itatták, altatták egész nap.

A második napja valamelyest összeszedettebb lett, hiszen készülnie kellett a harmadik napra, hogy hazaköltöztethesse magát, ráadásul készülnie kellett az előadásra, végtére is nem tartozik mindenkire a saját személyes tragédiája, az élet megy tovább. Még mindig dadogott, nem akart senkivel sem beszélni, csak néha-néha ejtett ki néhány kusza, összefüggéstelen gondolatot, de úgymond működött: látszólag...

A harmadik napon, mintha az égvilágon semmi nem történt volna, egész nap intézkedett. Szokásához híven erősen kifestette magát, hogy nyoma ne látsszon belső vajúdásának. Délután összecsomagolta a kis motyóját, ami nem több, mint egy kis szekrényi ruha, néhány kacat, és két sor könyv. Teljesen haza cuccolt, de egy szóbeli áldást azért hagyott a volt kedvese lakásában, mert valóban szerette, s így, nem kívánhat neki mást, csak boldogságot – ez volt számára maga a szeretet. Igyekezett úgy elmenni, hogy ne háborgassa az addig felépített életet, de ugyanakkor ő, maga, lehetőleg nyomtalanul eltűnjön.

A negyedik napon egész nap a motyóival foglalkozott, öntudatlanul, csak úgy, automatikusan, mit számít… Szelektált, szédült, olykor összeesett… Erősen fájt az egyre ingadozó nyaka és a háta a sok cuccolástól, de nyelte a taknyát, hiszen tudta, ennél sokkal nagyobb csata vár majd rá: az egykori kedvesének, a közös széles baráti körrel való szembenézés, akik közül sokan már az elejétől fogva ellenezték a kapcsolatukat. Ki ilyen, ki olyan indíttatásból. Ítélkezni fognak, tudta. S nem elég, hogy ítélkeznek majd, még örülni is fognak, ha bánatába esetleg belepusztulna. 

Az ötödik napon kitört belőle a sírás, zokogott, miközben a házimunkákat végezte. Kezdett örülni is egyben: megmenekült. Sikerült áttörnie a bánat kapuját, amibe ezidáig mindig fennakadt, s ami miatt nem tudott úgymond normálisan lereagálni dolgokat, inkább belefagyott az érzelmekbe és eseményekbe. Siratta magát, a naivitását, a hovatartozásának álmát, az ő szemeit, az együtt alvást, ébredéseket...

S délután működésbe jött a „karma” (ahogyan azt a volt kedvese mondogatta): felhívta a régi nagy szerelme, aki a bolygó másik részén élt. Ahogy I mondta, vadul elkezdett tárcsázni, nem tudta, miért, csupán hallani akarta. Megérzés, ráérzés, ráhangolódás vagy mi lehetett. M-mel először történt ilyen: csodálkozott, hiszen több, mint fél éve nem hallották egymást, s pont egy nagyon fájdalmas felismerés idején csörgött a telefon. Összeszedte magát és a hangján nem mutatta jelét a bajának, ezért I teljesen nyíltan, őszintén kezdhette a beszélgetést.

Elmondta, hogy már egy ideje meg akarta köszönni neki, hogy azzá lett, amivé, és pont M-nek, senki másnak. Egyetemen tanít, sikeres, boldog, a helyén van. Ha M nem lett volna, nem találta volna meg az útját saját magához. Még akkor is, ha ez annak idején nagy fájdalommal járt neki. Szereti, még mindig…

M-ben erősebb volt az őrületesen maró fájdalom annál, hogy elfogadja és megköszönje I szerelmi vallomását. Szipogva elmesélte, mi történt vele. Egy olyan embernek mondta el szerelmi bánatát, aki pár másodperccel korábban a saját szerelméről biztosította. Ezt tette M-mel mindig a bánat: annyira erőteljesen marta, hogy érdektelen volt minden mással szemben, s ezáltal ridegnek tűnt, a bánatok meg egyre halmozódtak, amelyekhez a korholó vádak is csatlakoztak…

I bölcs volt. Meghökkent ugyan, de végighallgatta panaszát, s annyit mondott neki: „Mindenkinek van lelki társa, s ezt nem te, hanem a szíved választja, te csak hallgathatsz a szívedre. Te nem voltál az ő lelki társa, s erről sem te, sem ő nem tehet. A két szív vagy tud egymással beszélni, és meghallani egymást, vagy nem. Szíve nem hallotta meg a tied, ennyi. De vannak más szívek, amelyek hallják.” Miközben telefonáltak, I a hatalmas könyvtárából keresni kezdett egy könyvet, hogy egy megnyugtató bölcselettel lecsitítsa M egyre fagyó lelkét, de nem találta. De találtak egy közös, semleges feladatot, amivel biztosították egymást a kapcsolattartásról. M kezdett megnyugodni...

A hatodik napon M ismét visszaesett, mert úgy érezte, nem tud talpra állni, nem tud talpra állni, soha nem fog tudni talpra állni, mert most az egyszer nem működött nála a védekező csengő, a figyelmeztető hang, hiszen teljesen átadta magát neki. Ismét felcsendült benne az egyik párbeszédük, amit M kezdeményezett: „Képes vagy egy kézlegyintéssel elsöpörni egy embert egy másik ember kedvéért?” „Igen.” Már akkor tudnia kellett volna, hogyha egy újabb lehetősége lesz kedvesének, egy újabb fellángolása, ő már nem lesz érdekes, csak eltakarodhat az életéből...

Eszébe jutott az a haltemető is, ami a kedvesének lakásában várt rá, amikor a holmijaiért ment vissza: az alig megszületett halak mind elpusztultak, nem viselte gondjukat. Mert fontosabb volt a saját fájdalma, a saját igazolása az állatok életénél… A fájdalom feldolgozásában ugyan hasonlítanak egymásra - állapította meg M - de M nem volna képes élőlényeket pusztulásra ítélni a saját fájdalma miatt... Visszaemlékezett: amikor belépett a szobába, rosszul lett a szagtól, mégis odament a kis temetőhöz és sokáig elnézte a pár órát élő kis lelkeket… Sokáig viaskodott magában, mit tegyen, mentse-e ami még menthető, de nem merte, ezt is másképp értelmezte volna… Kioktatásnak vagy minek…

A hetedik napon kisütött a nap. Az előző napokhoz képest már egész jól kezdett fogalmazni, a nyelvtanulása is jól ment. Ez volt M mércéje, egészségi mércéje: mennyire tud összpontosítani, megjegyezni és fogalmazni. Bizonytalanul ugyan, de M újra megpróbálta kitárni szárnyát, túllépni a szakításon. Nem ment. S ekkor egy versre lett figyelmes, amely lehet, nem is hozzá szólt, mégis megérintette. Mintha róla írták volna, róla, aki soha senkiben nem bízott, nem bújt senkihez, s most, hogy bízni kezdett… Minden vágyát romokba döntötte: egy embernek akart csupán teljesen megnyílni, mellette, érte kiteljesedni és megmutatni azt, aki valóban. Titkon néhányan örültek volna akár annak is, ha szemtanúi lehettek volna ennek a megnyilatkozásnak, változásnak...

Kiment a napsütésre, s mellében ismét lángra kapott az élet tüze. A földbolygó túlsó részén I elmosolyodott álmában.