Búcsú a fájdalomtól

Már harmadik napja, hogy kezelésekre járok. Olyan kezelésekre, amelyek hasznosak. Végre!

Most, hogy már nem fáj szinte semmim sem krónikusan, kivéve az eddig nem észrevett fogamat, ami gyorsan kezelendő (hihetetlen, hogy egy éveken át tartó görcsös, nem kellően gyógykezelt fájdalom milyen mélységekig el tudja nyomni a valójában gyors beavatkozást igénylő elváltozások észlelését), már azt is lehet rólam mondani, hogy nem vagyok depis.

Ugyanis az állandó fájdalomérzet nem engedte, hogy teljes lelkemből élvezzem az életet, az öröm felcsillanása mélyén mindig érezhető volt egy bizonyos, belőlem sugárzó fájdalom, amit gyakran azzal lehetett összetéveszteni, hogy borúlátó vagy nagyon magányos vagyok. Vagy gyászolok. Hát nem. Nem voltam borúlátó. És magányos sem. Gyászolok, de nem állandóan. Ez a szomorúság nem volt más, mint annak a jele, hogy borzalmasan sajogtak a végtagjaim, a gerincem, a hátam és nehezen mozogtam. Grimaszokat vágtam, mert a napi három legerősebb fájdalomcsillapító sem segített rajtam, nagyon gyorsan fáradtam. Olykor a fájdalom oly módon eluralkodott rajtam, hogy hülyeségeket beszéltem, ami néha igen viccesnek bizonyult. Ugyanakkor vérig sértő dolgokat is tudtam mondani. Öntudatlanul. Maga a fájdalom beszélt belőlem. És a fájdalomra zsigerből adtam választ. Mint egy tudathasadásos, vagdalóztam.

Most, hogy véget ért ez az évtizedeken át tartó szenvedés (még ha rövid időre is), úgy látom, hogy ezt a fájdalmat többszörösen megérdemeltem.

Számtalan betegséget vettem magamra az elmúlt néhány évtized alatt, mind-mind az egyedülálló anyukákat leginkább veszélyeztető betegségeket, azon anyukákét, akik küzdenek a gyerekükért, napi 10-11 órákat dolgoznak irodákban, a legtrébb, lélekölőbb munkákat végezve, tisztességgel, hogy fáradtan ugyan, de erkölcsi normáiknak megfelelő napot zárván, nyugodtan tudjanak aludni és örülni, hogy gyermeküknek nem korog a gyomra. S mindeközben magukra nem figyelnek, nem vigyáznak, nem lényegesek. Ez a saját magammal való nemtörődömség volt az egyik ok, amiért megérdemeltem.

A másik ok kicsit elvont: nem a rossz tulajdonságaimból fakad, hanem abból, hogy letagadtam rossz tulajdonságaimat. Visszafordítottam a rossz tulajdonságaimat saját magamra, szinte visszatükröztem magamra.

Ha valaki folyamatosan ajnározza magát, nem tesz mást, mint téveszméket szór, amelynek folyamatában egyszer csak önmaga is elhiszi, hogy olyan, amilyennek állítja magát. A belülről fakadó alaptulajdonság elferdül, és néha tőrként szúr vissza a hordozójára.  Az én esetem többszörösen összetett, mert alapvetően csipkelődő, gonoszkodó vagyok. Mindezt ezerrel tagadtam. Fölösleges. Az emberek nem hülyék. Max. én vagyok az.

Mégis, sok ilyen emberrel találkozom, aki megjátssza magát. Ilyenkor felvetődik bennem a kérdés: mi a fene ez az egész élet? Egy (ön)szemfényvesztés lenne? Régebben elhittem, hogy így van. Ma már nem hiszem. Sőt, nem az - állítom. A valódi élethez vezető út nem más, mint a beismerés, bevallás, a színvallás. Csak ezt követően látom az életet a teljes valóságában, a saját szerepemet benne és csak ezek után tudok fejlődni. Tulajdonságaim meg- vagy letagadásával, elferdítésével, vagy indoklásával ezt a valóságot ködbe ejtem. Maga a színvallás ideje nem jöhet el kényszerrel, rávezetéssel, mert az élet kell, hogy erre rávezessen, a saját módszereivel és büntetéseivel. Nincs olyan mélyreható és egyértelmű tanítás a saját életemnél, amely megtanít arra, hogy megismerjem, és ne csak elfogadjam, hanem vállaljam is magam olyannak, amilyen vagyok. Hasonló sorsúakra szükségem van, de az utat nekem kell megjárnom, egyedül. Nem csak a halálomkor vagyok egyedül. Az életem során is.

Van azonban egy olyan oka a fájdalmamnak, amely tőlem független, s ami miatt nem érdemeltem meg, hogy ennyi ideig kínlódjak, ez pedig a következő:

Olyan emberek életét éltem, akiknek fizikai fájdalma uralta az életét: minden, ami a fizikai elváltozásomból fakadt, minden a pszichém téves működésének lett írva. A modernkori orvostudomány rákfenéjét, betegségét kellett elviselnem több évtizeden keresztül.

A fájdalom a fentieken túl még mást is eredményezett: féltem. Féltem, mikor és hol, melyik testrészemben tör rám oly mértékben a fájdalom, hogy már nem tudom visszatartani. Nem mertem emberek közé menni. Nem mertem kellemetlenkedni és bemutatni az olykor gyémántként felcsillanó bravúros felszínességemet, a mérhetetlen érzékenységemet és kemény szurkálódásaimat, mert mindezeket - a néhány ember számára igen értékes - tulajdonságomat elferdítette a fájdalom. A folyamatos „besavanyodottság”, kedvetlenség szimbólumává kezdtem válni.

Pedig nem ez vagyok. Csak nem kezeltek kellőképpen. Képletesen mondva, fogfájással mentem orvoshoz, és a lábamat műtötték meg. Ráadásul pont az egészségeset.