Nahát, már megint. Már megint én. Ki más, mint én. Csakis én
tehetek mindenről: arról, hogy a kiegyensúlyozott, felkészült szakember kiejti
a kezéből a jegyzeteit, amint a szemébe nézek, hogy az utcán a cigiért kéregető a tekintetemből
állítólagosan kiolvasható meleg otthon reményében gyűrűt ígér ujjamra, arról,
hogy a szónok percekig gondolkodik azon, hogyan fejezze ki magát, mert – ismét –
a szemébe merészelek nézni és nem lát benne áhítatot. Könyörög, tiszteljem.
Bocsi, én csak nem látok – válaszolom, amivel még kegyetlenebbnek,
elérhetetlenebbnek tűnök neki, s még inkább belegabalyodik mondatába. Ez van.
Na de uraim, semmi különös nincs a szememben, ezt az
optikusom is megmondja: csupán egy kis szemtengelyferdülésben szenved szegény,
ami néha ijesztő látvány tud lenni: úgy forog körbe-körbe, mint az eufóriában
levő félnótásnak, vagy a világfájdalmat önként cipelő szánalmasságnak. Nem
tehetek róla. Ha meg néha mégis eltalálja a célját, vagyis azt, amit szeretnék
végre normálisan látni, akkor boldog, de nem azért, mert konkrétan lát valakit,
hanem azért, mert egyáltalán lát.
Szemüveges vagyok, félreértés ne essék: csakhogy a szemüveg
segítségével is csak egyetlenegy ponton látok tisztán, úgy, hogy értelmezni is
tudjam a látottakat. A különböző szögek a szemüvegemen csupán azt a célt
szolgálják, hogy megtartsam az egyensúlyomat. Nnna…
Az igazság, hogy a „szem a lélek tükre” rám nemigen
vonatkozik. Nem mintha nem lenne lelkem, de ez a küszködés a látással igen
látványos és gyakran a nehezen kimagyarázható félreértések forrása. Pl. látok
egy mozgó lábat, ami egész jól néz ki, ahhoz, hogy megállapítsam, valóban szép
pár lábról van szó, sokáig kell méricskélnem, igazítanom a természetes antidioptriámat
a látványhoz. Néha emiatt kimondottan kellemetlen helyzetekben találom magam,
főleg, ha hölgyekről van szó. Arról nem is beszélve, ha az adott hölgynek a
testes barátja is észreveszi „bambulásom”. Ez van.
Az már köztudott, hogy az érzékszerveim szeretnek játszani
velem, s ezt a játékot kimondottan szeretem, szórakoztatóak. Viszont az utóbbi
időben idegesíteni kezdett a felszabadultság, közvetlenség, azaz pofátlanság,
amit lépten-nyomon észlelek. Valahogy „kifordult magából a világ”, a személyes nyomoraim,
alias hiányosságaim kimondottan tetszenek azoknak, akikkel találkozok. Túl jóra
sikerült a más képességűek marketingje. Nekem megfelelt a féleszű vagy
csodabogár státusz, a két lépés távolság, hiszen szabad voltam az engem övező
türelmi zónában, ami napról-napra egyre kisebb. S egyre nehezebb kivédenem
magam, mert egyre csak segítenének, megmentenének, mert olyan „cuki” vagyok,
gyámoltalan. Ugyan, kitől, mitől akarnak megmenteni? A saját világuk
gonoszaitól? Ugyan már…
És akkor megint csak vissza tudok kanyarodni az elejére: én
tehetek mindenről. Már megint én. Ki más, mint én. Hát hogyne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése