Majd egyszer ismertté teszlek

 

Majd felfordulunk a röhögéstől, ráborulok az emlékműre, potyognak a könnyeim. Próbálom eltörni a diót a magassarkú csizmám sarkával, de az a fenevad csak nem akar engedelmeskedni, ide-oda csúszkál az esőáztatta kövön, míg én elvetemülten ugrálok rajta. Potyog az eső, unalmasan, bőrig ázunk. Néhány megbotránkozott tekintetet sikerül elcsípnem. Naja, 44 vagyok, de a korom még nem jelenti, hogy kinőttem a balfaszoskodásaimat. Nem is célom. Ez vagyok, se több, se kevesebb.

Számos szórakoztató pillanatom van, ami szélsőségeket szül, nem tehetek róla. Nem szándékos. Orvosi szempontból megmagyarázható, de minek? Hogy célom van-e vele? Nem, csupán élek. A konyhaszekrény ajtaja simán tarkón vág, másodpercek alatt képes vagyok leenni a kisestélyimet a legelőkelőbb helyeken, vagy felborítani a méregdrága, kristály hamutartót. Kész katasztrófa, csupa veszteség. Felcserélem a szavakat, hülyeségeket beszélek, aminek nem is vagyok tudatában. Nehezemre esik a koncentráció. Számomra unalmas a megfontoltság. Nem bírom a sokáig tartó feszültséget, ilyenkor gyorsan leírok valamit. Ha béke van körülöttem, egész normálisan tudok működni. Egy pici szikra elég ahhoz, hogy úgymond alkotói fázisba kerüljek, akár azzal, hogy rögtönzött performanszot adok elő, vagy szavalok, vagy írok. Unalmas a természetellenes önuralom. Rosszat szül.

Az emlékművek között azt mondja, egyet sajnál: hogy nem lett ismert. Mindene megvan, amit csak megkíván, de hírneve semmi. Cseréljünk, mondom. Azt már nem. Hát jó, akkor halhatatlanná teszlek, barátom, de megsúgom, látszólagosan, mert jól elő fogom adni, mennyire ismert vagyok, te pedig hinni fogsz nekem és elég lesz leírnom egy verset hozzád, aminek alapján annak a látszatnak leszel a rabja, hogy halhatatlanná, ismertté váltál. Na jó, nem így mondom el, de ezt gondolom. Ugyan, ki törődik ma ismertséggel, halhatatlansággal? Majdnem mindenki. Én nem. Örülök, ha élek. Örülök, ha elmúlik egy nap anélkül, hogy újabb rögtönzést kell előadnom, mert az annyit jelent, hogy nyugis napom volt.

Rugdossa a lábával az avart, miközben a csizmám oldala megnyílik. Olyan krokodilszáj keletkezik rajta. Mutatom és röhögök. Értetlenül néz, mintha nem értené, honnan jön ez belőlem. Most már érti. Most már világos neki, miért voltam a felesége annak, akinek, és csak egyet sajnál, hogy nem láthatta, milyenek voltak közös napjaink, amikor jó passzban voltunk. Én nem. Nem szerettük a közönséget. Mindig belepofáztak a középszerű megjegyzéseikkel amiből végül laposság lett.

Bajban vagyok, érzem. Tényleg segíteni akarok neki, ismertté tenni. De hogyan tehetném? Élvezem a társaságát, mert ennyit már kb. 20 éve nem nevettem, mint vele. És most is nevetek. Vagy érzelmekből, vagy emlékekből táplálkozom, ha jót akarok írni. Egyelőre egyikből sincs elegendő,  hogy olyat írjak, ami méltó lenne hozzá. Majd egyszer... Az a szerencséje, hogy az érzelmekből fakadó líráim azokhoz szólnak, akiktől meg akarok szabadulni, s az emlékekből táplálkozók azokhoz, akiket nagyon, de nagyon szeretek.