Mellettem a bánat
fetreng, részegen,
öntudatlanul.
Sír az éjszaka,
s az érzéketlen
lelkiismeret...
Csak legyek ember,
csak maradjak ember,
Uram.
Lehetett volna
szerelmes napom,
titokban, lesben
szerelmes.
Ehelyett a
részeg horkolás
ritmusában
sajog a testem,
rá gondolok:
a csendesre.
Nehéz szelíden
várni a józanodást,
a fájó emléket,
hogy ébredjen,
hogy végre
átkarolhassam,
kit szeretek...
kit oly nagyon szeretek...
xxx
Zárj magadba,
s magamba zárlak.
Félek vágyamtól,
gyengédséged
ágya örök
álmom nyugágya.
Szelíd szemed
halvány csillogása,
s vállad, melyre
fejem csendbe
hajtom - váram,
angyalom.
Angyalom álma.
Remegve állok
előtted, s látod
kínos tetszelgésem,
visszafojtott lényem,
mely dobog, lüktet,
vér tódul ölembe,
s félek, egyre
félek...
Küzdök, mert
fontosabb vagy
ölemnél, mely
szerelmem vára.
Csak te, csak te
és senki más,
csak én, csak én,
s a képlékeny,
érzékeny virág.
Szirmaiba zárlak.
Tüskéimmel védlek,
óvlak, beszélek
helyetted és neked,
csak érted, érted...
Zárnálak karjaimba,
ha karjaidba zárnál,
kevés vagyok,
kevesebb a száznál,
a tíznél és egynél,
csak kedves vagy
és gyengéd...
visszakedvelnék,
csak tudnék,
bárcsak tudnék...
xxx
Már szürkék a képek,
s a festmények a ködön
csüngnek.
Lila, sárga, kék papírok,
a feltornyosult mondanivaló
egyre apad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése