Fannihoz

Szerelem szabadsága

ölelt, lángelme rajongása

óvott, utolsó lehelletig

szelét fújta a ragaszkodás.

Mélység csöndje őrzi

kacagásotok, s annak visszhangját

a föld gyomra emészti.

Hosszú évek emlékei,

fájó zsibongása kalitkába

zárta kis madárkáját,

ki talán dalolt volna

a napnak, a holdnak...

Sorsa a kegyetlen gyász

és légies, melankólikus

méltóság, az özvegyek,

a híres özvegyek elvárt

szerepe...  a csendes,

igen csendes elmúlás.

Fanni, nem kellett

volna így történnie,

ember vagy, asszony,

lüktető vér, olyan,

mint én, ki sokkal, sokkal

kisebb, s lám, mégis

sorsunkat körülöleli

a költészet, a festészet

ezernyi árnyalata,

nem engedvén egy

szabad, szívből jövő,

egyszerű

boldogságot, mert

zaja szilánkokra töri a
régen hallott suttogást...
Ki vagyok én,
hogy Hozzád szóljak,
s tanácsot osszak annak,
ki annyit látott s élt,
amennyit én soha nem fogok?
Egy együttérző szív
csupán, kit üvegfalak
választanak el a
külvilág adta
életfolyamtól.
A vállamon pihenő
karok megremegnek és
elfutnak... mintha
karokkal táplálkoznának
a sorsukat meg nem érdemlő
bús vagy víg özvegyek...