Emlékeztetsz, figyelmeztetsz,
megmentettél volna.
Unod, hogy járom lassú utam,
a magam zsákutcájában
szédelgek, fáradhatatlanul
tagadom a sikert és
megszokottat.
Mondod, okos vagyok,
többre vihetném,
de ugyan
minek?
Lépjek, legyek már
átlagos és kiszámítható,
akire építkezni lehet...
Látom, süt a nap,
a hold árnyékában
sánta szerelmesek
közhelyeket
suttognak
egymásnak, melyek
mégis
oly kedvesek szívüknek.
Ha már kérdezed:
igen, szerettem
őt.
Ha már kérdezed:
nem, nem temettem el
őt.
Romboltunk, tomboltunk
szabadságom megmutatta,
elzárta, majd magával
vitte. Ígértem, többet nem
írok róla, de Te is
csak
azt követeled, mint mások,
fekete özvegy dadaszerepem
rám erőszakolod.
Mondod, nem érdekel semmi,
mégis szilánkokra
törsz
belém fojtod oktondiságom,
mely szelepe bonyolult
felfogásomnak.
Elmennék, menekülnék.
Mint annyi éven át.
Nem találsz meg:
nem vagyok
kispályás
későn, vagy egyáltalán nem
lelsz meg,
gyermekábrándok, hogy nem
tudok eltűnni,
csak idő és bensőm
kitörésének kérdése,
hogy valahol,
névtelenül,
valamelyik barátom lakásában
meghúzódva
soraim
között szorítva hagyjalak meg
emlékül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése