Randik 40-en túl

Van még néhány nő, aki még hisz a szerelemben. Van még néhány nő, aki hisz a szeretet erejében. Természetesen, vannak ilyen férfiak is, de hogy én miért nem találkoztam még velük… Nem értem. Sőt, minél nagyobb éveimnek első számjegye, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a nálam jelentkező önkéntesek minősége – kedvesen kifejezve - szokatlanabb. Barátnőm, nevezzük Ilonának, ugyanabban a cipőben jár, mint én, tehát a párját keresi, ezért, amikor már kezdek kétségbeesett lenni a silány felhozatalon, hálásan megköszönöm neki, amiért a jelentkezőket „delikvenseknek, önkénteseknek” nevezi. A delikvensek azok, akikkel egykoron már volt némi próbálkozás az együttlétre, az önkéntesek pedig, akiket senki nem keres, de ők ezerrel keresnek, s nem értenek sem a szép szóból, sem a csúnyából.  Hadd fűzzem hozzá, hogy egyik sem az agyát használja a gondolkodásra.

A fogkövesről már írtam, arról is, aki azt várta el tőlem, hogy a nehéz munkanap után gyorsan megfőzzek és meleg vizes vájdlinggal várjam otthon, hogy lábat mossak neki. Ami viszont most, a 40-es éveimben bekövetkezett, már kész tébolyda lett. Egyetlenegyszer voltam nős férfival, s nagyon szégyellem magam miatta. Nem csak azért, mert naivan elhittem neki, válófélben van (közben a felesége nem tudta, hogy válnak), hanem azért is, mert egy kimondottan előnytelen kinézetű és csekély intelligenciájú nő, pont eme botlásom miatt fölém kerekedett az erkölcs létráján. Ami még fájdalmasabb volt, az az, hogy a hölgy még aranyos is, kedves. Kedvem lett volna leköpni magam, amikor megtudtam, valójában ágyba húztak. Nem vártam el semmit a faszitól, csak azt, hogy őszinte legyen. Na, ez az, amit nem szabad egy férfitől kérni.

Őt követően nagyon jóképű férfiak kezdtek legyeskedni körülöttem, de baszki megint nősek. Nem értem, ez nem megy a fejembe: ha megtalálom a párom, mi a fenének nézek bármerre is? Ha meg már kihűlt a kapcsolat, ráadásul úgy, hogy helyre sem lehet hozni, nem egyszerűbb elválni? Ja, persze, addig nem lehet elválni, amíg nincs egy másik, akinek a nyakába lehet kapaszkodni. Mert, ugye, ez férfias: egyik virágról a másikra szállni. Én speciel nem bírom az ilyet: ha nem képes önállóan, egyedül élni, csupán nővel az oldalán, ez már nem kell. A fene vesz a nyakába egy nyűgöt.

Érdekes, hogy most a nálam sokkal fiatalabbak kullognak utánam, cukik, hűségesek, itt álldogálnak, mint a juhászkutyák és lesik minden kívánságom. Imádom őket, de csak gyermekként tudok rájuk tekinteni. Ők abszolút nem látják bennem az anyát, egyik-másik úgy megperdít tánc közben, hogy csak fuldoklásra van erőm (rengeteget dohányzom), azt nézik, hogy jól érezzem magam, mint egy porcelánbaba, úgy féltenek és félnek, nehogy bármiben megbántsanak. Mégsem kell, édes srácok, nem tudok veletek másként lenni, mint barát.

Ha a saját korosztályomban nézek körül, szörnyűséggel kell szembesülnöm: az egyik – menő szaki, sok lakással és szép termettel megáldott úriember – azt nézi, van-e visszér a lábamon, valódiak-e a fogaim és milyen a medencecsontom, vajon szülésre alkalmas vagyok-e. Hát igen, alkalmas vagyok, sőt, de, te, te tetű, te nem vagy alkalmas arra, hogy a gyermekem apja legyél. Mert ha már szaporodni akarnék, nem tőled, a felületes, soklakásos balektől, hanem az egyik gyerek udvarlótól lennék terhes, legalább az egyik szülő tudjon futni a kicsi után a bölcsődében… A gyerek-udvarlók kromoszómái még egészségesek, te nyomorult féreg.

A másik zseniális udvarlóm szépen kezdte: türelmes volt, de valahogy előjött belőle a hagyományőrző, s engem úgy kezelt, mint egy szoros felügyeletet és irányítást igénylő kutyát, miközben nyilvános helyeken úgy fogdosott, mint egy kurvát. Három találkozás után rájöttem, ez nekem nem megy. A vájdlingossal kellene összehoznom, a vájdlingos kutya lesz, ez a másik nő, és jól ellesznek.

Az egyik barátom szerint nem vagyok tudatában annak, hogy jó nő vagyok, nincs tartásom és a férfiak által elvárt méltóság szikrája sincs bennem. Szerintem van, csak ki kell hozni belőlem. Nem elvárással, hanem szeretettel és bizalommal. Másképp nem lehet. Másképp csak egy magamra erőszakolt szerepet játszanék, amiből előbb-utóbb kiszöknék, és mindent borítanék magam körül. Ilona barátnőm azokról a nőkről, akik – férfi szemmel nézve - úgymond méltósággal viseltetnek, pedig ábszolúte semmi közük sem a nőiességhez, sem az asszonyisághoz, sőt, kiszáradt törzsek egy eleven férfi oldalán, na ezekről a nőkről azt mondja, hogy tulajdonképpen úgy viselkednek, mint akiknek „alanyi joguk van ahhoz, hogy minden felett rendelkezzenek”. Na, ezt kapd ki.

Tudom, vannak, léteznek velem egykorú, facér férfiak, akik még képesek a szeretetre, a megértésre, vannak még olyanok, akiket nem fertőzött meg ez a divatos macsó őrültség, a feje tetejére állt értékrendszer. Aki mackónaciban is meglátja bennem a nőt, de úgy közeledik felém, mint egy asszonyhoz. Valójában ez az, amit nem tanultak meg azok, akikkel eddig találkoztam: az asszony tiszteletét. Vagy mégis? Igen, legutoljára egy ilyen emberrel randiztam… Remélem, nem szökik el fejvesztve, merthogy ő tényleg normális... Ha nem szökik el, már nem lesz több randi-sorozat, ha elszökik, következnek a további beszámolók a „delikvensekről és önkéntesekről”. Ha ez utóbbi történik, akkor már csak azt remélem, hogy a beszámolóim már ennél is rövidebbek lesznek…