Rideg a lakás így, koradélután,
mikor lázasan, fájdalommal hazaérek.
Olyan, mint a nő szeretkezés után:
„Elvégezted dolgod, tégy valamit értem.”
Falának lyukaiból hallom mennydörgését.
„Menj, dolgozz, különben elveszítesz!”
Mint a fiatalasszony, ki családját védi, s
férjét a gyárba kényszeríti: építkezz!
Rideg a semmiszagú konyha, a hétvégén
a sülttől és kalácstól volt még tele.
Fürdőm jeges tekintete üldöz, megkövez,
mindegyik sarka kiáltja: elfele, kifele!
Az utcán dolgosok sora tesz-vesz,
míg ágyamban testem lepihenne,
de ugraszt ki a dermesztő lepedő,
lakásom, mint a menyasszony, semmibe vesz.
Kérem őt, csak a kórházba ne küldjön,
még így is, kegyetlenként is szeretem.
De ő, öregasszony módjára, csak a
jussát követeli és nem engem.
Hagyom hát érzelmeim elaltatni,
s beleájulok lázam mély gödrébe,
ilyenkor a betegségem is jobban megért,
mint rút lakásom össznépessége.
Emlékeimbe zárkózom és nem tudok
arról, hogy kivert kutya vagyok,
aki, mint a férfi, ha védelmez, csak akkor jó,
betegen meg magányra kárhoztatott.
Mégsem haragszom, mert:
Az asszony gyermekáldásra született,
a férfi pedig szeretetre. E két véglet között
emelem fel beteg szemem a várva-várt,
egyszerű s egyirányú végzetre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése