Nyári almák

-          Gyere ki cigizni – kiáltotta Rózsa Andreának az irodába – mi megyünk!

-          Rögtön, csak befejezem a levelet – válaszolt Andrea, miközben ujjai gyorsan peregtek a billentyűzeten. „Tisztelettel, aláírás” – elküld, visszaolvas, rendben van.

Az asztalán fekvő táskájából kivette a sodort cigiket tartó ezüst cigarettatárcát, amit édesapjától örökölt, felkapta a már kihűlt kávéját és kiment a körfolyósóra, a kolléganői után, ahova a dohányosokat a dohányzási tilalom kiüldözte.

Elena és Rózsa már szívták a hazai dohányt. Andrea rágyújtott a cigijére és lenézett az udvarra.

-          Sikerült! Képzeljétek, sikerült, végre a munkám látható és eredményes! – kiáltott fel Rózsa. Andrea és Elena bánatos, meleg örömmel fogadta a híreket. Elena szürkészöld szeme a távolba révedezett volna, ha a kilátást nem akadályozta volna meg a szemben elhelyezkedő polgári lakások sora.

-          Gratulálunk! – mondta Andrea. – Amióta itt vagy, most látlak először boldognak – tette hozzá.

-          Hát hogy a fenébe ne lennék boldog, ezért dolgoztam ennyit! – válaszolta határozottan Rózsa.

-          Tehát, csak a munka tesz boldoggá – jegyezte meg kissé kesernyésen Andrea. Elena továbbra is a folyósót bámulta.

-          Hát persze, hogyne! – nevetett Rózsa meggondolatlanul.

-          Á, te elit! – szúrta meg Andrea. Elena az elit szóra megrázta magát: régi idők szele fújta meg arcát, elnevette magát.

-          Te most engem sértegetsz??? – indult Andrea felé fenyegetően Rózsa, miközben jómaga is röhögött – Ki az elit? Hogy mersz ilyet mondani nekem?

-          Elit vagy te… – intett Andrea miközben a pusztulás előtti időszak gondtalanságának emléke magával ragadta a három nőt.

-          Ne sértegess te engem – Rózsa szeme sarkában egy könny tört utat magának.

Igen, ez volt a legnagyobb sértés a Balkánon. Elitnek nevezni valakit. Lehülyézni, leidiótázni, lebutázni valakit barátságos gesztus volt, az egymáshoz tartozás jele. De hogy valaki elit legyen…

A három, közel egykorú nő egymásra nézett. Nem sírunk. Túléltük. Anyák lettünk. Sikeresek vagy sem, de jól vagyunk. Az egész Földkerekség a mienk, mert már nincs otthonunk. „Jó lesz ez” mondogatták maguknak és egymásnak „semmi gáz, pánik”… miközben a huszonegynéhány évvel ezelőtt kezdődött szörnyűségek túlélésének esélyeihez hasonlították a mai, megoldhatatlannak tűnő gondokat.

Andrea úgy vélte, Rózsának és Elenának kilátástalanabb volt a helyzete; Rózsa meg volt győződve, hogy Andreának és Elenának nehezebb volt az élete; Elena Andrea és Rózsa sorsából merítette az erőt. Másként nem lehet. Egymásnak anyjuk és gyermekeik. A három nő, akit a véletlen hozott egy munkahelyre, nem tudni, miért.

A rövid cigiszünet után Elena visszament az irodájába dolgozni, Rózsát a főnök tárgyalni hívta, Andrea pedig a konyhába futott almát pucolni. Azt a kis, savanyú nyári almát, amelyet mindhárman egyaránt jól ismertek. A jó emlékek azonban azonnal árnyékokat vetnek. „Honvédelem és elsősegély” – jutott eszébe Andreának az általános iskolai tantárgy, amelyből kimagaslóan teljesített. Soha nem fogja elfelejteni az órákat, amelyeken azt tanulták, hogyan kell életeket kioltani és menteni egyben.

Az almák egészséges levükkel beborították tiszta kezét.