Csigatemető

Több napon át egyfolytában esett az eső, unalmas ütemben. Miközben a nagyváros kátyús járdáit rótta, ügyelvén arra, hogy ne lépjen bele a pocsolyákba, le-lehajolt, hogy a járdákra tévedt csigákat a senki biztonságos, virágos, parlagfüves földjére helyezze. A járókelők megmosolyogták. Ha falun élne, a falu bolondja vagy boszorkánya volna. Így csupán egy kótyagos, szórakozott, gyermekded vénkisasszony, aki a kutyáknak köszön, a gyerekekre kacsint, és nem vesz tudomást a világról. Idő és tér kérdése.

A csigák butusok voltak. Ijedtükben behúzódtak a házaikba és jó pár percbe telt, mire ki merészkedtek bújni nyálkás rejtekhelyükről. Zavarba jöttek a friss illatú fű láttán. Talán csoda történt velük. Emberrel ilyen soha nem történik. Ha járdán sétál, ott marad. Nincs nagy kéz, amely kiemelné, átvinné a természetdús helyre, ahol béke és gazdagság van. Remény és képzelet, hogy létezik a kéz, van. De maga a kéz – nincs.

Erzsó napokon át, amíg ilyen esős idő volt, egyre csak szedegette a csigákat, helyezte át őket oda, ahol tudta, hogy bajuk nem eshet, és mindezt nem szórakozásból vagy feltételezhető rigolya miatt tette. Fiatal korában véletlenül eltaposott egyet.

Esős idő volt, az iskolába sietett, a giliszták csak úgy hemzsegtek a járdán, s hogy kikerülje őket, az úttestre lépett. Amint lelépett, hallotta és érezte, ahogy a talpa alatt reccsen a kis ház, s lakója hozzátapad cipője talpához. A hányinger kerülgette. Még akkor is törölgette a cipőjét a magas fűben, amikor már úgy fénylett tisztaságtól, mint újkorában. Fülében újra és újra felcsendült a reccsenés… S ámbár igyekezte lelkiismeretét azzal csitítgatni, hogy akaratlanul, figyelmetlenségből lépett a csigára, ráadásul a temérdek giliszta miatt, mindez sovány vigasznak tűnt akkor.

Mindaddig nem tudta elfelejteni a banálisnak, gyermekiesnek vélhető gonosztettét, amíg nem sütött ki a nap. Szép időben Erzsó már nem gondolt sem a csigára, sem a gilisztákra, de ahogy ismét beborult az ég, eleredt az eső, a reccsenő hang mind erőteljesebben visszhangzani kezdett a fülében, keserű nyál futott ilyenkor össze nyelve szegleteiből…

Mindenkivel előfordul legalább egyszer az életében, hogy teljesen feleslegesen kiolt egy életet. De Erzsó akkor, ott eltökélte: körültekintő lesz, amennyire csak tőle telhető. Attól a naptól kezdve nem csapta agyon a legyet vagy a pillangót, amely a szobájába tévedt, hanem üvegpohárral befogta, s szabadon engedte. Volt olyan nyári este, amikor órákon át csak azzal foglalkozott, hogy a betévedt rovarokat egyenként kiszabadítsa. A gúnyolható érzékenységét felnőttkorába is átvitte. Önállóvá válásakor nem vásárolt rovarirtó szereket, inkább kifüstölte a nem kívánt látogatókat. Nem egyszer lett rosszul a füstölőtől, de elhatározása olyan mélyen beléivódott, hogy egyszerűen nem tudta másként megoldani a rovartámadásokat.

Az esős napok elmúltak, Erzsó pedig fellélegzett, mert a lelkiismerete ismételten visszazökkenhetett a megszokott pályájára. A nap felszárította az utat, a járdát. Az építkezési területet kékkel átfestett deszkákkal körülépítették, a tulajdonos nevét pedig jól látható helyre, szép, nagy kalligrafikus betűkkel kiírták. A vadvirágok, a parlagfű létéről csupán az odatévedő, allergiás sétálók egyre hevesebb tüsszentései és könnyezései árulkodtak.

Ma Erzsó döbbenten ment végig az építkezési terület mellett. A fehér csigák házainak ezrét látta odatapadni a kék lécekhez. Mozdulatlanok voltak, nyomuk sem látszott. Felszívta őket a Nap. Egyikőjük épphogy a térdmagasságot érte el, volt, amelyik már a deszka végénél tartott, még csak pár mozdulat, igen, még csak pár milliméter, s átcsúszhattak, áteshettek volna a túloldalra, ahol a természet várta őket. Gyönyörű fehér házak. Egy fejlett, erős, fehér csigaerődítmény is köztük állt, nem messze tőle pedig egy alig látható, valószínűleg még gyerekcsiga háza árván kapaszkodott útjába.

Erzsó némán figyelte a csigatemetőt.