Emlékszem

lepukkadt, sivár
lakásunk nappalija
közepén álltam,
dühvel széttépett
emlékek között.

s jöttél Te.

lakásunk előtt s tőle
   távol vizsgálódó,
markukba nevetők
vártak a jelre.

7 éves voltál,
vagy még annyi sem,
   s mondtad:
Anya, én tudom,
ki vagy s milyen.
szükségem van rád.
   ne tedd,
ne hagyjad, hogy
elveszejtsenek.

még egy napra,
egy órára,
egy percre sem.

kérted, ne hagyjam,
hogy ismeretlen
jóindulatokkal
kikövezett utak
személyes poklomba,
mások mennybemenetele
legyen.

Nagy Ember gyenge hangját
meghallottam.

sírva szedtem össze
a szerelem terhessé
vált emlékeinek részeit.

7 évesen mondtad azt,
mit senki nem mert
vagy nem érte
meg, hogy mondja.
a kutykurutty és a fürdimürdi
beszélt belőled.

azóta
kissé erősebb lettem,
és a sárkányok összes fejének
lángja már nem tehetett
ellenünk semmit.
szavát kiforgattam,
tettét kinevettem,
megvetettem s meggyaláztam
mindazért, amit
belőlünk gyökereztetett,
s belátása szerint,
nevünk nélkül vagy épp
nevünkkel fémjelzett.

senki nem állt
ily keményen ki mellettem,
csak Te,
ki egy ellentmondás
s ezer sárkány lángja
közt cseperedett fel.