Tele(portál) marketing és ügyfélszolgálat

Azaz termékeladás és szolgáltatás vagy zaklatás és frusztráció levezetése

Hogy az a retkes-tetves, ocsortányos-botrányos, köcsög, aszom-b@szom-f@szom értetlen de pénzéhes vagy csak éhes buta fejét, aki ott ül a telefon mellett egy cetlivel, amelyet a főnöke odab@szarintott asztalára és magyarázza a marketing húzását! Jobbanmondva: hogy azt az alkoholista-önelégült-mániákus-önző-maszturbáló apja-anyja phicsás phöcsét, aki csak kiverni tudta őt! Még pontosabban: hogy azt a fene f@szkalap sz@ros társadalmat, amelyet valaki kitalált, de még a törzsi szintet sem érte el és követőjének fingja sincs, mit akar - de akar! Mi az, hogy akar? Oké, akarni jó és kell is, de akarni és sz@rni nem egy és ugyanaz. Ja, és nem mindegy, hogy hogyan. Le lehet húzni a bugyit a Lehel piac mögötti téren, szembe lehet nézni vadállat módjára a járókelők szemébe, büdös seggünket mutathatjuk önelégülten, miközben egy arra tévedő másik jól helyberak hátulról, másodpercek alatt… És lehet csoffadt merevséget lengetve szív alakban körbepisálni az ápolt fákat is, hogy ne kelljen fizetni azt a kib@szott forintot, amely pengőből jött létre. S főleg meg lehet szaratni a gyereket a Westend bejárata előtt, mert a kicsi nem bírja ki, míg az ingyenes és kulturált WC-be jut a bevásárlóközpont bármely emeleti, több helyen kínálkozó és nevelő célzatú mellékhelyiségébe. Hogy hagynám, szarja ott össze magát, még ha a saját gyerekemről is volna szó! De az én gyerekemnek eszébe sem jutott máshol kiadni a barnást, csak az illemhelyen – na meg egyszer a bugyiba, amikor a bölcsiben felújították a mellékhelyiséget és szégyenében nem mert elkéredzkedni a személyzetiseknek fenntartott WC-be, hogy a nevelőnéninek ne kelljen hajolgatnia és segítenie neki, hisz már nagylány volt. Bugyi egy rakás szarral a szemétbe, lányom ülepe megmosva. Gond megoldva.

Szóval ott ül az a noname paraszt a telefon túloldalán, s mondja nekem – anélkül, hogy bármit megkérdezne – milyen egy szerencsés vagyok: nyertem! Régi téma. Csakhogy ez most már a századik hívás ugyanattól a cégtől, ugyanazzal a szöveggel. Mi vagyok én, betanításra szolgáló telefonszám? Ha engem meggyőz, mindenkit meggyőz? Ráadásul rosszul tudja a nevem. Már tudom, ha visszakérdezek, honnést szerezte adataimat, összevissza fog hablatyolni, hogy én itt és itt jártam, ezt és ezt csináltam, és innést kapta értékes elérhetőségeimet. Ha paranoiás vagyok, még meg is győz, hogy ott voltam, ahol mondja, csakhogy én hülye vagyok, és tudom, hogy nem jártam sehova sem az elmúlt néhány hónapban, köszönni is csak a fejemmel szoktam, kezet fogni pedig egyáltalán nem: vagy üdvözlök, vagy átölelek. Hát még hogy nevet vagy telefonszámot idegennek otthagyjak vagy hogy egy kérdőívet kitöltsek! Inkább hazudta volna, hogy a neten találta meg elérhetőségem vagy valamelyik barátom adta oda neki, ezt inkább elhinném (bár mindkettőt erősen kétleném).

Megúntam, hogy lecke vagy kísérleti egér legyek, egy susogó bankó ami secc-perc alatt giccsözönné vagy tojásfőzővé válik. Felindulásomban megfenyegettem, de nem őt, hanem a cégét. Vannak magas kapcsolataim. Ez igaz, hogy vannak, de nem biztos, hogy érnek is valamit. Sőt, lehet, hogy pont azok a magas kapcsolatok azok, akik úgymond barátságunkat változtatták át üzletté (s ha így van, radikálisan törlöm őket nem csak emlékemből, de még azt sem fogják tudni, hogy én létezem-e). Egy próbát mégis megér, ezért várom, csörögjön a telefonom, s ha visszafenyegetésem a fokozatos zaklatásokra nem éri el célját, lépek, odalépek a cégvezető elé, s mutatom neki felálló középső ujjam, kapja be, vagy használja mikrofonnak.

Ihletet kaptam, hogy megoldjak egy régen meg nem válaszolt kérdésemre, s felhívtam egy szolgáltatót, mondja már meg nekem, hogy lehet az, hogy az egyik, háztartásomhoz nélkülözhetetlen fogyasztásom milyen módon csökkent hirtelen, váratlanul ¼-ére, hiszen ugyanúgy élünk lányommal, mint azelőtt, semmi változás nincs életünkben. Nem tudták rá a választ. Más emberhez, állítólag az illetékeshez irányítottak. Na, ha odairányítottak, akkor már nem is tudok tenni semmit. Mert az illetékesnek nem illetékessége, ő csak közvetítő, egyfajta önmagát kinevező békegalamb, aki a valódi konfliktusokat nem tudja megoldani. Tudtam, és ő is tudta, hogy évek óta meg vagyok lopva, s nekem bezzeg nagyon kellene az a pénz, ami más háztartását működtette évekig. Tanácsoltam neki a megoldást, de a füle botját sem mozdítja. A békesség általános képlete mögé bújva tussolja a szőnyeg alá a valódi problémát. Mert nem tud, csak akar… Akarjon, de ne békességet, mert azt nem tud. Ha pedig a béke szimbóluma akar lenni, legyen, álljon a tér közepén, és nevelje a senkiket lári-fári üzenetével, de ahhoz, hogy azzá váljon, követőket kell gyűjtenie, nem a magaslatokban keresnie békegalambi kinevezését.

A társadalom képviselője pedig egyenesen nem ért a matematikához, pedig minden logikusan le van írva a törvényben. Túlfizetésem van, mégsem fizeti vissza. Asszem, sokan vagyunk így vele. Évente küldi az ezer forintot is megérő levelet (munkadíj, papír- és postaköltség, nyomtatás és idő included), ahelyett, hogy egyszer is visszafizetné a túlfizetésemet és már egálban vagyunk. Valszeg a kamatokból fedezi az értesítéseimet és kapja belőle a fizetését.

A másik sem jobb a fent említetteknél, pedig azért ül ott, a kib@szott kényelmes és meleg székében, hogy megértse, ha hívom, akkor valóban gonddal hívom és nem azért, hogy neki tegyek szívességet. Ámbár, ha jobban belegondolok, azért kapja az (éh?)bérét, hogy megoldásokat találjon a problémámra. Mégsem teszi, értetlenkedik, mit szeretnék, mire kérem. Kérem szépen, türelmesen, mégsem segít, sőt, leteremt, hogy semmit nem ért, de gyakorlott telefonálóként, segítő munkában töltött éveim megtanítottak a türelemre, s kibuggyant belőlem az ügyfélszolgálatis iránt érzett empátiám, és segítettem neki pillanatnyi krízisének túlvészelését. Megnyugodott, s választ adott a kérdésemre. Naná, hogy az ügyfélszolgálattal folytatott értelmes és felszabadító beszélgetést követően az értékelésnél is aranyos voltam, több pontot adtam neki, mint megérdemelt volna, de pont ezért remélem, hogy a leckéből tanulni fog az, aki csupán a fantáziájának köszönhetően tölti be posztját.

Hát igen, zaklatjuk egymást? Valszeg.

Hogy azt a fene nagy társadalmi összefogást, amely a sok magyarázkodás mellett nem tudta elmondani az embereknek, hogy nem értük jött létre! Hogy azt az önelégült értelmetlenséget, amely nem vallja be, hogy a Társadalom nem egyenlő az Emberiséggel s emberségességgel.