Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy öreg király. Nagyon öreg volt már szegény, s mivel érezte, hogy közeledik halálának órája, ágyához hívatta egyetlen leányát, a gyönyörűséges Hajnalkát, s imígyen szólt hozzá:
- Drága, egyetlen gyermekem, érzem, hamarosan követem édesanyád, s itthagylak téged, árván. Szívem szakad meg, amiért egyedül kell hagynom téged, de az Úristen akarata ez. Utolsó kívánságom az, hogy légy szíved választottjának, Zöldmező királyfinak felesége. Tudom, régóta kedvelitek egymást. Küldjél galambot néki, hogy övé koronám, s kezed.
Amint ezt kimondta a király, meghalt. Hej, sírt a királykisasszony, nagyon szerette apját! Nyomban küldött nem egyet, de két galambot Zöldmező királyfinak, hadd vigyék hírül a király halálát s utolsó kívánságát.
Hanem hogy hogy nem, éppen azon a napon, amikor Hajnalka a két galambot útjára engedte, a szomszédos országban Kristály királyfi vadászni ment. Megpillantotta az égen a galambokat, s mivel tudta, mi folyik a szomszédos országban, lelőtte az egyiket és elolvasta a lábához kötött levelet.
Haragra gyúlt Kristály királyfi a levél elolvasásakor! Mert – közmént legyen mondva – már régóta szerelmes volt Hajnalkába, s abban reménykedett, hogy az övé lesz.
A másik galambot is le akarta lőni, de az már messze járt, talán már a Fehér tenger felett repült.
Dühösen hazavágtatott, s ahány katona csak volt az országában, mind összehívatta, s hadat üzent Hajnalkának.
Csak most borult igazán gyászba Hajnalka országa, hisz olyasmiről, mint ágyú, golyó, még hírből sem hallottak, hát még a háborúról. Nem is volt nehéz dolga a Kristály királyfinak, egy nap alatt elfoglalta Hajnalka országát.
Amikor a királykisasszony kastélyához érkezett, megállította hadseregét, s egyedül ment fel hozzá. Mélyen meghajolt előtte, s mondta, mint következik:
- Íme, itt vagyok, szépséges Hajnalka, légy a feleségem.
Hajnalka először elsápadt, majd elvörösödött. Nem tudott mit válaszolni. Eszébe jutottak édesapja szavai, akinek megígérte, ha addig él is, teljesíti az utolsó kívánságát.
- Nem téged vártalak, Kristály királyfi. A Zöldmező királyfi jegyese vagyok. S vagy az övé leszek, vagy senkié!
- Vessétek a tömlöcbe! – kiáltotta a királyfi.
Katonái megfogták Hajnalkát, levitték a legsötétebb tömlöcbe, hajítottak utána egy karéj penészes kenyeret, hogy ne haljon éhen, s magára hagyták.
Időközben a másik galamb megérkezett Zöldmező királyfi udvarára, felreppent az ablakába és turbékolni kezdett.
Meghallotta a királyfi a galambot, megsimogatta, búzát szórt neki, majd óvatosan levette a lábáról a levelet.
Elszomorodott a királyfi a rossz híren, elrendelte, hogy fekete zászlóval gyászolják az öreg királyt, majd matrózaival hajóra ült, úgy indult a mátkájáért. De alig eveztek matrózai egyet-kettőt, úgy eltévedtek a tengeren, hogy nem tudták: jobbra, balra, előre vagy hátra kell-e menniük. A Szélre bízták hát magukat, aki viszont nagyon tréfás kedvében volt, s addig vetette a hajót ide-oda, míg az végül egy lakatlan szigeten kötött ki.
Hát ha kikötöttek, ott is maradtak. Zöldmező királyfi kiült a tenger partjára, s búsult, hogy ő ugyan többet soha nem látja Hajnalkát.
Hajnalka eközben csak sírdogált a tömlöcben, de szavát nem akarta megmásítani, pedig többször is benézett hozzá Kristály királyfi. Amint ott kesergett, egyszerre csak ismerős szűkölést hallott a tömlöc ablaka felől. Hát kedvenc kutyája, a Burkus kutya szűkölt, vonyított.
- Édes kis kutyám, aranyos kis kutyám, ne félts engem, ne sirass! Majd megjön Zöldmező királyfi, kiszabadít, tudom – vigasztalta Hajnalka a kutyáját, de az egyre csak szűkölt.
- Édes kicsi gazdám – szólalt meg egyszerre Burkus kutya – A te szenvedésednek sohase lesz vége, ezért vonyítok. Zöldmező királyfi eltévedt a tengeren, soha nem ér ide. Most repült haza a galambod, ő jelentette. Soha nem leszel többé szabad, néped pedig elfogy, Kristály királyfi most rendelte el, elpusztít mindenkit, ha nem másítod meg szavad. Még állataidat sem fogja kímélni.
Záporoztak Hajnalkának a szeméből a könnyek, hogyne záporoztak volna, hisz miatta fognak most elpusztulni kedvesei.
Könyörögni kezdett a Napnak:
- Édes, kedves Napom, csak Te segíthetsz rajtam. Lásd, tiszta a lelkem, tiszta a szívem, ne hagyd, hogy népem elpusztuljon.
Olyan szépen kérte a Napot, hogy az megállt égi útján egy pillanatra, s mondta, amint következik:
- Tündérszép királylányka, bármennyire is szeretnék segíteni rajtad, nem merek, mert ha földi dolgokba avatkozom, fényemet vesztem – s ezzel továbbment.
A királykisasszony annyira elszomorodott a Nap szavain, hogy álomba sírta magát. Hogy meddig aludt, nem tudom, csak annyit tudok, hogy nagy fényességre ébredt. Kinyitotta a szemét, hát Uram Teremtőm, maga a Hold állt előtte teljes pompájában.
- Hallottam a beszélgetésedet a Nappal, s talán én segíthetek neked. Amíg a Napnak nem szabad elveszítenie fényét, nekem nincs mit vesztenem, hisz a fényemet a Naptól kapom. Különben is magányos vagyok a hosszú éjszakákon. De ahhoz, hogy segíthessek, egy feltétel van, amit neked kell teljesítened.
- Mondjad, mi az? Mindent megteszek – ígérte Hajnalka.
- Csillaggá foglak változtatni Téged és népedet az összes élő jószággal együtt. Neked pedig az lesz a feladatod, hogy amikor észreveszed, hogy a Nap nyugovóra tér, elsőnek csillansz fel az égen, és vigyázol a népedre, figyeled a Napot. Ha a Nap bármelyikőtöket észreveszi, porrá éget mindannyiunkat. Hajnalban pedig neked kell utolsónak elaludnod, hogy biztos lehess abban, a néped is elaludt.
A királykisasszony egy másodpercig sem gondolkodott.
- Bármit megteszek, Holdam, csak mentsél meg bennünket.
Ekkor a Hold megsimogatta Hajnalka haját, aki abban a pillanatban gyönyörűséges csillaggá változott, s felrepült az égre. S akit csak megsimogatott a Hold, követte Hajnalkát: megsimogatta az udvarbélieket, az ország összes élő embereit és állatait, így változtatván őket csillaggá, s mentvén meg őket a sanyargatástól.
Csodálatos fényáradatban úszott az ég azon az éjjelen, olyan szépen ragyogtak a csillagok, hogy Kristály királyfi katonái azt hitték, visszatért a Nap az égre.
Nem úgy Kristály királyfi: érezte, hogy ez Hajnalka műve lehetett. Futott is le a tömlöcbe, de ott már csak a hűlt helyét találta. Hogy hogyan, hogy nem, azt is megérezte, hogy a Hold segített Hajnalka királykisasszonynak, s azt is, hogy be kell árulnia a Holdat a Napnak. De ahogyan állt a tömlöc rácsánál, s nézte a csodálatos csillagtáncot az égen, egyszerre csak elszorult a szíve. Hogy miért? Hajnalka szépsége miatt-e, vagy a lelkiismeret nem bírta a terhét, nem tudom. Csak annyit tudok, hogy amikor katonái hírül akarták hozni neki, hogy egyetlen élőlény, annyi sincs az országban, holtan találták a tömlöcben.
Eközben a lakatlan szigeten Zöldmező királyfi az eget nézve búslakodott. Amint ott szomorkodott, egyszerre csak megpillantotta a ragyogó csillagkoszorút, amint az égbe emelkedik és oszlik szét. Ámulatában felállt s úgy csodálta az égi jelenséget. Hát amint nézi, honnan reppennek fel a csillagok, látja, hogy nem máshonnan, csakis kedvese országának irányából. Egyszerre csak a legragyogóbb csillag Zöldmező királyfi felé lebben, s selymes hangon megszólal:
- A Hold megengedte nekem, hogy egy utolsót szóljak. Édes, kedves mátkám, én vagyok az, Hajnalka. A Hold változtatott csillaggá engem s népem, megszabadítván bennünket Kristály királyfi mérgétől és bosszújától, amiért nem akartam a felesége lenni. Ne is menjél tovább, édes lelkem, fordulj haza. Majd én segítek neked hazatalálni. Mindig csak engem kövess.
S ezzel visszarepült az égbe s intett a királyfinak, hogy kövesse. A királyfi matrózai azonnal felvonták az árbócot, s addig hajóztak az esthajnal csillag irányába, amíg haza nem találtak.
Ott Zöldmező királyfi kiült a tenger partjára, s addig beszélt, mesélt az esthajnal csillagnak, míg az nyugovóra nem tért.
A matrózok azóta is az esthajnal csillagtól kérdezik meg, merre hajózzanak, ha eltévednek a tengeren. A szerelmesek pedig neki súgják meg titkaikat, vágyaikat.
Ő pedig… Ő pedig elsőként érkezik az égre, fáradhatatlanul figyeli a Napot, s utolsóként tér nyugovóra, nehogy bántódás érje népét.
(A mese a vajdasági Jó Pajtás általános iskolásoknak szóló hetilap 1995. december 14-i számában jelent meg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése