Savanyú a kakaó

Alig egy hónapja dolgoznak együtt Jóska és Kati. Jóska a főnök, Kati a titkárnő.

Jóska már 25 éve vállalkozó, Kati 15 éve titkárnő. Jóska a huszonöt év alatt kristálycsészéket árult az V. kerületben, festékboltot üzemeltetett a XXIII. Kerületben, vásárolt és eladott, most építkezési területen ügyeskedik.

Katit a 15 év alatt folyamatosan titkárnői teendőkkel bízták meg, hol kereskedelmi, hol szolgáltatást nyújtó vállalkozásoknál.

Jóska félt Katitól, Kati félt Jóskától. Jóska azért félt Katitól, mert a huszonöt év alatt kétszer annyi titkárnője jött-ment, Kati azért félt Jóskától, mert a tizenöt év alatt kétszer annyi munkahelyet szerzett és vesztett el.

Mégis megpróbálták.

„A munkaerő felvétele olyan, mint a lottózás”- mondta Jóskának Kati a felvételi beszélgetésükkor. „De ne higgye, hogy csak magának, számomra is az.” – fűzte hozzá.

S Jóska felvette.

Az első napokban alig szóltak egymáshoz. Jóskának nem voltak kétségei Kati képességeiben, inkább az eddig tapasztalt titkárnők jellemétől félt: attól, hogy az első hónapban már féléves táppénzre íratja ki magát. Katinak sem voltak kétségei Jóska képességeiben, de még a jellemében sem, csak a munkáltatók által annyiszor ismételgetett „vis maior”-tól félt, amelynek következtében lehet, hogy pár hónapon belül el kell hagynia a nehezen megszerzett és fenekének megfelelően megmelegített székét.

Egy nap azonban összehozta őket a kakaó. Talán erősebben, mint bármely munkaszerződés, vagy ígéret.

Hideg tavaszi reggel volt: Kati az irodát takarította, majd leült szusszanni. Jóska megérkezett az építkezésről, kezében egy zsömlével és fél liter kakaóval. Aznap már nem, vagy alig fognak dolgozni. Az egész heti normát már az előtte való napon teljesítették.

Jóska kibontotta a kakaót, s nagyot kortyolt belőle.

- Meséltem már Magának, hogy volt közértem is? – törte meg a csendet. Kati intett a fejével.

- Nem, nem mesélte.

- Hát az úgy volt – kezdte el tagoltan Jóska a meséjét, az órájára nézve. – Hogy egy reggel nagyon éhes voltam, s átugrottam a szemközti, zöldre festett közértbe zsömléért és kakaóért. Amikor az irodában megkóstoltam a kakaót, kiköptem, mert savanyú volt. Begurultam, visszamentem a közértbe, s kértem a tulajdonost, vegye vissza. A közért tulajdonosa, egy középkorú, szőkére festett nő, ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, leugatott, mit képzelek én, lehet, hogy ezt a kakaót máshol vettem, s most tőle kérem számon. Mondom neki: figyeljen, pár perccel ezelőtt Maga adta a kezembe a kakaót, mire ő azt válaszolta: lehet, de az is lehet, hogy ez egy régebben vásárolt kakaó és én így akarok hozzájutni egy frisshez. Erre az agyam teljesen felforrt, s azt mondtam: tudja meg, asszonyom, nyitok magamnak egy közértet, hogy állandóan friss kakaóm legyen.

- És mi történt ezután? – kérdezte Kati.

- Az asszony csak nevetett. Én pedig megvettem a mellettünk levő kis közértet. A tulajdonos már kiöregedett, nem akart tovább kereskedni, én pedig kapóra jöttem az ajánlatommal. Reggel megállapodtunk, délben már átadtam a pénzt, estére az ember leltárt csinált, átadta a kulcsokat, másnap már a nejem szolgált fel a boltban. De hát emberből vagyok én, ezért úgy döntöttem, nem csinálok a szőke nagyságának konkurrenciát, csupán megleckéztetem: kis mennyiségben árultam friss pékárút és csupán egy-két karton cigarettát tartottam a boltban. – Jóska büszkén domborította a mellét.

- De hogy ne legyen olyan könnyű az asszonyság dolga, a mellette levő helyiséget is megvettem, és zöldségesboltot nyitottam. Az asszony tajtékzott, nem tudott elviselni. Ezért havonta rámuszította vagy a KÖJÁL-t, vagy az APEH-ot. Eleinte még szórakoztatónak tartottam a játékait, összehaverkodtam a kiküldött ellenőrökkel, de a nejem mind nehezebben viselte el a megpróbáltatásokat. Kellemetlen volt neki a vevők előtt magyarázkodnia.

- Ezért egy nap, amikor nem tudom hanyadszor benyitott hozzám a KÖJÁL, leültem a hivatalnokkal szemben, és megkérdeztem tőle: „Ugye, nem unják már az állandó feljelentéseket? Havonta jelentenek fel engem, minden egyes alkalommal kijönnek, és semmit sem találnak. Nem találják furcsának?” A KÖJÁL-os így válaszolt: „Igen, ez mind igaz, de, sajnos, minden feljelentést komolyan kell vennünk, s mindent ellenőriznünk kell.” „És ha ezek a feljelentések egytől-egyig mind egy embertől származnak, nem gyanús? Nem gondolják, hogy a feljelentő egy rosszmájú szomszéd lehet? Például – a közértemmel szembeni bolt tulajdonosa?” „De tudja mit – súgtam az ellenőr fülébe – „Véget vetek az egésznek! Tehetek most feljelentést a hölgy ellen?” „Igen, természetesen” – lepődött meg a fordulaton a hivatalnok, majd elővette jegyzőkönyves tömbjét. „Akkor kérem szépen, tessék megvizsgálni az ő közértjét: figyeljék meg, milyen rozoga fapolcokon állnak a termékek – a szú majd megeszi! A kenyér koszos ládákban hempereg, de ez még semmi: már évtizedek óta nem volt meszelve. A mosdónak kinevezett, műanyag függönnyel elválasztott mellékhelyiség is ragad. A csempék alatt csótányok viháncolnak. Kérem, nézze meg..” mondtam. Az ellenőr leírta a jegyzőkönyvet, aláíratta velem a vallomásomat, majd átsétált a szomszéd közértbe.

- És? – unszolta Kati.

- A közértes asszonyság meglepődött az ellenőr láttán, de beengedte. Szeme sarkából villámokat szórt a közértem felé. Az ellenőr kevesebb, mint fél óra múlva elhagyta a közértet, felém nézett, a jegyzőkönyvet győzedelmesen megrázta. Inteni, vagy köszönni azért mégsem mert, nehogy a szőke nagysága a szájára vegye. Záráskor hirtelen egy nagy csapat munkás jelent meg a közért előtt: egész éjjel kalapáltak, festettek, mázoltak, rakodtak, az eladók túlóráztak, az asszony dúlt-fúlt a méregtől. De másnapra készen lettek a munkával. Egy éjjel alatt, kétszeres áron hozatta rendbe a közértjét, csak nehogy a vevők átpártoljanak hozzánk.

Jóska önelégülten mosolygott a bajsza alatt.

- Tudja, ez borzalmas. Egy savanyú kakaó miatt majdnem az egész közértjét elveszítette. Nem sajnálom tőle a kenyerét, elhiszem, hogy nehéz dolga van, de a vevőnek – s főként, ha törzsvendégről van szó – általában igaza van. Még amikor megvettem az én kis közértemet, akkor sem gondoltam komolyan a dolgot, de egyesek, úgy látszik, az egész életet egy nagy háborúnak nézik. Én csak annyit akartam neki megmutatni, hogy nem Ő az atyaúristen. Meg, persze, ha egy kicsit emberségesebb lett volna, átvehette volna a kakaót, és visszaszállíthatta volna a termelőnek. Így ki tudja, hány ember ivott aznap reggel savanyú kakaót.

Kati elgondolkodva figyelte az öreg bérház földszintjéből böfögő öreg közértet. Majd szótlanul elment az utca sarkán működő kifőzdéhez pörköltet és csemegeuborkát venni Jóskának, ebédre.