Pótlások

24 év égi és földi, mindent elsöprő, áldozatait megalázó, széttépő és bemocskoló szerelem után egyik napról a másikra egyedül maradtam. Mondjuk ez nem olyan nagy dolog, mindenkivel megesik. A különbség csak ott kezdődik, hogy én más beállítottságú vagyok, aki ennek tetejében csak egy valódi szerelmet ismert. Ebből egyenesen az következik, hogy soha nem kellett meghatároznom sem formába öntenem ízlésemet, hisz itt volt, mellettem, bennem. Tetőtől-talpig, hústól-vérig, agytól-szívig.

A szakítás hosszú hónapokig tartott, amit valójában csak a legutolsó pillanatban vettem észre, mert a jelzések túlontúl aprók voltak, a hűvös, tartózkodó kijelentések nagyon lassan váltottak át nyilvánvaló, könyörtelen és rendszeres hadjárattá, szabadságharccá. Sőt, maga a vég szavát is szinte a számba kellett rágni, mert képtelen voltam elhinni, hogy vége. Érteni értettem, csak azt nem tudtam elhinni, hogy két értelmes ember, aki megérti egymást és jól is érzi magát egymás mellett, miért választja mégis a különutat. Valószínűleg a képzeletemben létező tökéletes párkapcsolatot vetítettem ki a valóságra.

Szakításunk nem csupán egyfajta bizonytalan szabadságot, de rengeteg helyesbítést, pótlást vont maga után: közös jövőnk reményében, amelyet külföldön kellett volna megalapoznunk, elajándékoztam kedvenc háziállataimat és néhány apróságot a háztartásomból, eladtam a biciklimet, felmondtam a munkahelyemen… Mindezek apró gyászok voltak, veszteségek, amelyeket most, hogy már nyilvánvalóan vége van mindennek, lassan be kellene pótolni. Úgy-ahogy bemagyaráztam magamnak, hogy nem kell háziállat egy pesti negyedik emeleti lakásban, a biciklire sincs olyan nagyon szükségem... de az állás és a társkeresés… hát ez igen, ezt muszáj lesz minél előbb nyélbe ütni!

Az álláskeresésben többéves rutinom van, s ezt minden hencegés nélkül állítom, sőt, inkább töredelmesen vallom be. S ámbár a felszínen úgy tűnhet, mintha nem izgatna a jelenlegi léhűtői főfoglalkozásom, belülről esz az ideg, hogy mi lesz, ha lejár az álláskeresési járadék, mert már most is alig tudom kivárni a hónap végét. Mégis hidegvérrel válogatok a hirdetések között, mert tudom, észnél kell lenni még a legnehezebb pillanatokban is, mert a lélekkeselyűk könyörtelenül megérzik a hanyatlás szagát.

De a társkeresés…

Hát az igen speckó helyzet… Átlagos, polgári újságban vagy weboldalon esélytelen, hogy rátaláljak olyan fajta társhirdetésre, amely nekem megfelelne, ezért ódzkodva, de megnyitottam a magamfajtának fenntartott weboldalak társkeresőit… Igényeim nem magasak: korombeli, átlagos, vidám, kedves - de mégsem hódító, értelmes - mégsem eltipró, olvasó - mégsem hepciáskodó hasonmásomat keresem.

Barátnőm – normális beállítottságú ugyanúgy, mint a barátnőim zöme –, szintén évekig társkeresőkön keresztül kereste a párját, s óva intett, vigyázzak, mert a legjobbnak tűnőről is kiderülhet, hogy nem tud olvasni, vagy rejtett kurva/selyemfiú, esetleg tömeggyilkos, vagy ideg- és elmebajos.

Amint böngésztem a weboldalon, a komolyságomat felváltotta egy eddig ismeretlen, ördögi kárörvendés a sok tébolyult láttán, ugyanakkor egyre inkább hatalmába kerített a hisztérikus szórakozás és önnyugtatás, talán mégis jobb lenne, ha egyedül maradnék… Addig még jól éreztem magam, amíg felöltözött önmutogató, -fitogtató, -okoskodó önkénteseket láttam, viszont akkor kezdett komolyabbá válni a dolog, amikor kiskorúakat is felfedtem a hírdetők között... A társkeresés kezdett átalakulni egyfajta szociológiai kutatásomba, amelyet csak saját szórakoztatásomra találtam ki. A szórakozásom sem tarthatott sokáig: egy faszt ábrázoló profilkép egyenesen kizökkentett nemcsak a társkeresésből, hanem a szociológiai-tudományos kutatásomból is, de annyira, hogy jó tíz percembe került, mire sikerült a teljes hidegvérig szétröhögnöm magam. S eldöntöttem, ha megint rámtör a magány, az önsajnálat, gyorsan felnyitom a weboldalt, magamraijesztek egy nagyot, s minden lassan a helyére fog kerülni.