Nem vagyunk egyedül II.

A családi létra

Péntek reggel volt, amikor az egyik barátom megkért, kísérjem el akciós létrát vásárolni a családja számára egy olyan üzletbe, amelynek neve ugyan ismerten csengett mindkettőnk fülében, azonban nem tudtuk pontosan, hol hallottuk, miért és főképp azt nem tudtuk, hogy a családjától kapott cím, ahol az üzlet található, merre van a valóságban.

Mivel a város ama részén még soha nem járt egyikőjünk sem, megnéztem a térképen, hogyan és merre kellene mennünk és magabiztosan felajánlottam neki egy rövid útvonalat az üzletig: metróval kellett utaznunk a végállomásig, majd egy állomás erejéig átszállnunk egy három számjegyű, E jelzésű autóbuszra.

Amíg az autóbuszállomáson álldogáltunk, barátom váratlanul meggondolta magát és megkérdezte az érkező autóbusz vezetőjét, szerinte merre és meddig kell utaznunk, hogy a közismert márkanevű üzletig elérkezzunk. A buszvezető annyit mondott, hogy 7 állomást kell utaznunk autóbuszával. Egy kicsit furcsállottam barátom hirtelen kérdését, méginkább meglepődtem a vezető válaszán, de feltételeztem, hogy az autóbuszvezető bizonyára jobban ismeri nálunk a környéket, ezért én is hittem neki. Amikor viszont elhaladtunk az első állomás mellett, hirtelen felébredt bennem egy azonnali leszállási ösztön. Kétségbeesetten figyeltem a környéket, ahol eredetileg, a rövidített útvonal szerint le kellett volna szállnunk, de barátom nyugalmas üldögélése gyorsan visszatartott leszállási szándékomtól.

Több, mint fél órán át utaztunk, amikor felfigyeltem az út mentén nyugodtan legelésző lovakra és tehenekre, amiből rögtön rájöttem, hogy elvesztünk, de barátom teljes bizalommal volt az autóbuszvezető irányában aki annyival toldotta meg útmutatását, hogy a „Garázs”, vagy valami hasonló megnevezésű állomásnál kell leszállnunk. Bármennyire is bújtam az autóbuszban kiakasztott, állomásneveket soroló táblát, nem találtam ilyen nevű állomást, amely ismét enyhe gyanút ébresztett bennem.

Amikor elértük a „Hungarocamion” állomást, megfordult a fejemben, hogy az autóbuszvezető esetleg összetéveszthette a „Garázst” a „Hungarocamion”-nal, talán ez az az állomás, ahol le kell szállnunk, ezért rákérdeztem, hogy ez-e az az állomás, amelyet emlegetett. A sofőr zavartan bólogatott, így leszálltunk a buszról. Az állomástól körülbelül egy kilóméterre nagy hirdetőtáblán észrevettük az üzlet nevét és reménytelten a hirdetés irányába indultunk. Amint mendegéltünk, kezdtem ismét gyanakvó lenni: a hirdetés környékén csak egy nagy barakk állt, teljesen elhagyatottan, egyetlenegy hatalmas ablakajtó, vásárló vagy legalább eladó nélkül.

Elértük a barakkot, amelyről azt hittük, hogy az üzlet, de szembe kellett néznünk azzal a könyörtelen valósággal, hogy csupán az üzlet raktárához van szerencsénk. Barátomnak egy helyzetmentő ötlete támadt: ámbár senki nem volt a környéken rajtunk és a szántóföldön kívül, úgy gondolta, meg kellene kérdezni valakit, merre lehet az üzlet, azok közül, akik valószínűleg a barakk mellett levő, zöldre festett bádogépítmény mögött, tőlünk elrejtőzve üldögélnek.

Amikor viszont már elég közel értünk a zöld bádogépítményhez, azzal is szembesülnünk kellett, hogy csupán egy nyilvános, ráadásul vendégtelen WC-vel állunk szemben.

Így történt az, hogy valahol messze, Budapest várostérképén nem szereplő külvárosi szántóföldön találtuk magunkat, miközben a távolban lovak és tehenek teljes szimbiózisban legelésztek. Az üzletraktár és egy nyilvános WC társasága enyhítették ugyan magányérzetünket, de elszántságunk, hogy létrát vegyünk, még erőteljesebbé vált.

Ekkor a barátom felajánlotta, menjünk vissza az autóbuszállomásra, oda, ahonnan leszálltunk. Az esetleges újabb tévelygéstől való félelmemben abban a pillanatban, hogy megemlítette újabb ötletét, a távolban észrevettem egy másik autóbuszállomást és ellentmondást nem tűrően azt mondtam neki, hogy az a jó autóbusz.

A barátom – erőszakosságomat meglátván – morogva megadta magát. És szerencsénk volt. Nemegész 15 perc alatt már az üzletben találtuk magunkat és a létrák között válogattunk. Sajnos, az akciós létrák olyan olcsók voltak, hogy szétkapkodták őket, így az üzlet egy másik kirendeltségébe kellett mennünk, amely Budapest központjában feltűnően csábította a vevőket és amelyet már mindketten jól ismertünk. Újabb egyórás útra keltünk, de most legalább céltudatosan utaztunk, mert ismerős volt az irányvonal.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a létra, amelyet sietősen hazavittünk, nem felelt meg a családjának, mert nem ám egy egyszerű akciós három vagy ötlépcsős létrára volt szükségük, hanem egy különleges akciósra, amely ki- és behajlítható és több oldalról megközelíthető, de akár asztalnak is használható, tehát olyanra, amelyről akkor hallottunk először, amikor elmagyarázták, hogy milyen.

Az akciós, hasznavehetetlen egyfunkciós létra a pincébe került, ahonnan valaki, valószínűleg mesterember, hamarosan elvitte.