Heni riadtan nézett körül. Fehérköpenyesek hada vette gondviselésébe.
- Mi történt? – kérdezte tőle egyikőjük.
Heni hallgatott, szeme ide-oda cikázott.
- Mondja csak bátran, mi történt – bátorította az egyik medika.
- Szerintem nem fog beszélni – állapította meg a főorvos. – Már negyed órája próbálunk belőle valamit kihúzni… Mit is mondtak, mentő hozta be?
- Igen, a férje hívta ki a mentőket – válaszolta a medika. – Állítólag napok óta nem eszik, megváltozott a viselkedése.
- És hol a férje?
- Nem jött vele.
- Ebből, hogy nem eszik még semmit nem tudunk meg. - A főorvos alig tudta visszafojtani mérgét. - Ha megjön a férje, vagy bármelyik látogatója, azonnal kérdezzék ki, nekünk viszont itt kell tartanunk őt – Heni felé fordult. - Tekintetéből hallucinációk következtethetők, üldöztetéses képek villanhatnak fel előtte. Valószínűsítem, sőt, biztos vagyok benne, hogy hangokat is hall.
A főorvos az íróasztalához ült, s a papírjai fölé hajolt. “Hmm… nem eszik, furcsán viselkedik… Vagy a férje akar tőle megszabadulni, vagy valóban gondja van, de akkor sem egyéb, mint egy szánalmas szerencsétlen mert még a legegyszerűbb szavakkal sem tudja elmondani, mi a gondja… ”
- Klárika, kérem, vegye fel a kórlapjára, amit mondtam - szólt az asszisztensnőjének.
A főorvos az íróasztalához ült, s a papírjai fölé hajolt. “Hmm… nem eszik, furcsán viselkedik… Vagy a férje akar tőle megszabadulni, vagy valóban gondja van, de akkor sem egyéb, mint egy szánalmas szerencsétlen mert még a legegyszerűbb szavakkal sem tudja elmondani, mi a gondja… ”
- Klárika, kérem, vegye fel a kórlapjára, amit mondtam - szólt az asszisztensnőjének.
- Főorvos úr, mit írjak, mint felvételi diagnózist?
- Ha a vérképe nem mutat ki drogot, akkor tudathasadás, pszichotikus tünetekkel. Kérem, adjanak neki háromszor két tabletta szorongásoldót, reggel-este egy-egy hangulatjavítót és napi háromszor egy tabletta nyugtatót. Három nap múlva vizit.
Heni veszíteni kezdte az eszméletét. Feje nagyot koppant a felvételi iroda hideg kövezetén.
A nővérek gyakorlottan melléugrottak, a vizsgálóágyra fektették. A főorvos felhúzta szemöldökét.
- Gyors fizikai vizsgálatot végzek rajta: 27 éves fiatalasszony, bőre enyhén száraz, nyelve nedves, alhasa tapintásra érzékeny, valószínüleg egyszer szült. Vérnyomása: 90/60 – ez nagyon alacsony! Súlya: kb. 50 kg, magassága – mennyi is vagy te, Klári?
Heni veszíteni kezdte az eszméletét. Feje nagyot koppant a felvételi iroda hideg kövezetén.
A nővérek gyakorlottan melléugrottak, a vizsgálóágyra fektették. A főorvos felhúzta szemöldökét.
- Gyors fizikai vizsgálatot végzek rajta: 27 éves fiatalasszony, bőre enyhén száraz, nyelve nedves, alhasa tapintásra érzékeny, valószínüleg egyszer szült. Vérnyomása: 90/60 – ez nagyon alacsony! Súlya: kb. 50 kg, magassága – mennyi is vagy te, Klári?
- 165, doktor úr.
- Magassága kb. 170 cm. Kössék infúzióra és vigyék a kettes kórterembe. Végeztünk – adta ki az utasításokat az orvos.
A felvételi irodában megjelent két hordár, ikertestvér. Mindketten bivalyerősek voltak. Henit könnyedén átemelték a hordágyra, s bevitték a szobájába.
A medika követte őket. Gyengéden megsimogatta Heni kócos fejét, majd óvatosan vetkőztetni kezdte. Ruháit egy zacskóba kötötte és kórházi köntöst adott rá. Azon kezdők megértésével és átérzésével kezelte, amellyel idővel vagy a teljes érdektelenség, kiégettség lesz úrrá rajta, vagy a túlérzékenységéből fakadva egy napon ő válik majd kezeltté. Óvatosan megmosdatta Henit, szemérmesen, ügyelve arra, hogy minél kevesebb kellemetlenséget okozzon neki. Csendben kicsomagolt a táskájából, kivette belőle Heni fogkeféjét, fésűjét, papucsát, könyvét és egy sebtiben elcsomagolt fényképet. A medika megnézte a fényképet: három gyermek mosolyogva állja körül a tortát, amelyen három gyertya ég. Melyik gyerek lehet az övé?
Miután elvégezte dolgát, kilopózott a kórteremből, majd egy zacskó infúzióval és tűvel jött vissza. Sarkában a hordár fiúk egyike jött, két szíjjal a kezében. A medika Heni felé hajolt.
- Most bekötöm az infúziót, hallja? Tudom, hogy hallja, érzem. Egy kis tűszúrást fog érezni, de kérem, ne vegye le a kötést, jó? – aranysárga hajfürtjei ráhullottak Heni arcára, s Henit megcsapta a kellemes tavaszi illatok egyike.
Heni érezte, amint a tű behatolt a karjába. A medika, miközben megszúrta, felszisszentett helyette. Lerögzítette az infúzióstűt, majd a hordár a szíjjakkal odakötözte az ágyhoz.
- Nem tudom, minek kell ez. Ártalmatlan – mondta halkan a medika.
A felvételi irodában megjelent két hordár, ikertestvér. Mindketten bivalyerősek voltak. Henit könnyedén átemelték a hordágyra, s bevitték a szobájába.
A medika követte őket. Gyengéden megsimogatta Heni kócos fejét, majd óvatosan vetkőztetni kezdte. Ruháit egy zacskóba kötötte és kórházi köntöst adott rá. Azon kezdők megértésével és átérzésével kezelte, amellyel idővel vagy a teljes érdektelenség, kiégettség lesz úrrá rajta, vagy a túlérzékenységéből fakadva egy napon ő válik majd kezeltté. Óvatosan megmosdatta Henit, szemérmesen, ügyelve arra, hogy minél kevesebb kellemetlenséget okozzon neki. Csendben kicsomagolt a táskájából, kivette belőle Heni fogkeféjét, fésűjét, papucsát, könyvét és egy sebtiben elcsomagolt fényképet. A medika megnézte a fényképet: három gyermek mosolyogva állja körül a tortát, amelyen három gyertya ég. Melyik gyerek lehet az övé?
Miután elvégezte dolgát, kilopózott a kórteremből, majd egy zacskó infúzióval és tűvel jött vissza. Sarkában a hordár fiúk egyike jött, két szíjjal a kezében. A medika Heni felé hajolt.
- Most bekötöm az infúziót, hallja? Tudom, hogy hallja, érzem. Egy kis tűszúrást fog érezni, de kérem, ne vegye le a kötést, jó? – aranysárga hajfürtjei ráhullottak Heni arcára, s Henit megcsapta a kellemes tavaszi illatok egyike.
Heni érezte, amint a tű behatolt a karjába. A medika, miközben megszúrta, felszisszentett helyette. Lerögzítette az infúzióstűt, majd a hordár a szíjjakkal odakötözte az ágyhoz.
- Nem tudom, minek kell ez. Ártalmatlan – mondta halkan a medika.
- Az előírás, az előírás – válaszolta szenvtelenül a hordár.
A medika leellenőrizte az infúzióstasakot, megsimogatta még egyszer Heni homlokát, majd elhagyta a kórtermet, de előtte még odaszólt.
- Körülbelül három óra múlva jövök.
Késő délután volt. Heni érezte, amint egy ismeretlen szer belehatol ereibe. Gondolatai mindvégig silány élete körül forogtak… Szeme öntudatlanul kipattant, s a kórteremben még két ágyat vélt felfedni.
Hirtelen felevenedett benne gyermekkora, szülei véget nem érő veszekedései és verekedései, éhező testvérei, az olcsó és gyilkos pálinka gőze, iskolatársai mosatlan, bűzös ruháira tett gúnyos megjegyzései, véget nem érő magánya… Majd meggondolatlanul kötött házassága, amely állandóan újabb és újabb reménytelenségbe rángatta, a pusztuláshoz láncolta… S az ezerszer ismételt segély- és szeretetkiáltásai, amelyeket senki, de senki meg nem hallott…
Érezte, amint a medika ismét felé hajolt. Heni mozdulatlanul feküdt ugyanúgy, ahogy otthagyta.
- Jesszusom, kinyitotta a szemét? Tud pislogni? Mióta van nyitva a szeme? – kérdezte a kórteremben fekvőktól. Senki sem válaszolt.
- Mi lesz vacsorára? – hallatszott helyette a kérdés a sarokból.
- Tojáskrémes kenyér – válaszolta a medika, majd kisietett a kórteremből.
Egy újabb infúzióstasakkal és szemcsepegtetővel jött vissza. Heni szemébe óvatosan belecsepegtetett, majd az új infúziót is rákötötte. Végigsímította kezét Heni csontsovány karján, majd észrevett valamit.
- Nahát, milyen gondatlan vagyok – nevetett fel, s tegezni kezdte Henit – De most gyorsan kijavítom: masnira kötöm a kötésed, jó? Nézd, milyen szépre sikerült. Remélem, nem haragszol. Most megyek haza. Az éjszakai műszakban más lesz itt. Nekem ma járt le a gyakorlatom. Talán még találkozni fogunk. Kitartást! – súgta Heni fülébe.
Heninek mindez csupán pár pillanatnak tűnt.
Négy napon át feküdt így, félig nyitott szemmel. Az éjszakák összemosódtak a nappallal, lakótársainak mozdulatai fénysebességűeknek tűntek. Megszámlálhatatlan sok infúziót kapott, az egyiktől belső remegést érzett, a másiktól ellazulást.
Az ötödik napon, egyik pillanatról a másikra a görcs feloldódott: teljesen felnyitotta szemét, s felült. Az infúzió, a szíjak eltüntek, a tűt is nemrég szedték ki a kezéből. Egy nemrég cserélt, tiszta lepedővel volt letakarva. Kitakarta magát, s látta hálóköpenyét, amint egészen a derekáig fel volt húzva, lába kissé szélesebbre tárva. Méhe környékén jól ismert telítettséget érzett. Zavarbajött. Gyorsan összeszorította lábát, majd felült.
A mellette fekvő idős asszony horkolt. Délelőtt volt, kintről behallatszott a rigók éneke. Éjjeliszekrényén megtalálta a könyvét és a fényképet, amelynek sarkát valaki összepiszkolta.
Pisilnie kellett. Lassan felállt, s a papucsát kereste. A saját fehér, műanyag papucsa helyett egy húgyszagű, lépésre klapfogó hangot adó bársonypapucsot talált. Abban a pillanatban megjelent az ajtóban a nővér.
- Ébren van? Hogy érzi magát?
Heni némán bólintott, hogy jól van.
- Hol a papucsom? – kérdezte rekedt hangon.
- Itt van, ez a papucsa – húzta a lába elé a papucsot a nővér.
- Ez nem az én papucsom. Az enyém fehér volt, műanyag – botladozott Heni nyelve.
- Tessék, vegye fel a papucsát. Nem tudom, milyen papucsról beszél. Ez volt végig az ágya mellett. Ez a papucsa. Ne találjon nekem ki meséket – válaszolta a nővér.
Heni szédülni kezdett. Megadóan belebújt a büdös papucsba, s bizonytalanul elindult a WC felé.
A WC-ben mindenhol, még a csempéken is ürülék és papír volt. Érezte, amint a papucsa magábaszívja az újabb vizeleteket. Érdektelenül felemelte hálóköntösét, pisilt. Nem volt WC papír, amivel tisztára törölhette volna magát. Jobban szemügyre vette a WC-t: szaros kéznyomok, támaszt kereső kezek aláírása minden csempén.
Kiment a WC-ből, s a szája széléből nyál kezdett csordogálni.
A medika leellenőrizte az infúzióstasakot, megsimogatta még egyszer Heni homlokát, majd elhagyta a kórtermet, de előtte még odaszólt.
- Körülbelül három óra múlva jövök.
Késő délután volt. Heni érezte, amint egy ismeretlen szer belehatol ereibe. Gondolatai mindvégig silány élete körül forogtak… Szeme öntudatlanul kipattant, s a kórteremben még két ágyat vélt felfedni.
Hirtelen felevenedett benne gyermekkora, szülei véget nem érő veszekedései és verekedései, éhező testvérei, az olcsó és gyilkos pálinka gőze, iskolatársai mosatlan, bűzös ruháira tett gúnyos megjegyzései, véget nem érő magánya… Majd meggondolatlanul kötött házassága, amely állandóan újabb és újabb reménytelenségbe rángatta, a pusztuláshoz láncolta… S az ezerszer ismételt segély- és szeretetkiáltásai, amelyeket senki, de senki meg nem hallott…
Érezte, amint a medika ismét felé hajolt. Heni mozdulatlanul feküdt ugyanúgy, ahogy otthagyta.
- Jesszusom, kinyitotta a szemét? Tud pislogni? Mióta van nyitva a szeme? – kérdezte a kórteremben fekvőktól. Senki sem válaszolt.
- Mi lesz vacsorára? – hallatszott helyette a kérdés a sarokból.
- Tojáskrémes kenyér – válaszolta a medika, majd kisietett a kórteremből.
Egy újabb infúzióstasakkal és szemcsepegtetővel jött vissza. Heni szemébe óvatosan belecsepegtetett, majd az új infúziót is rákötötte. Végigsímította kezét Heni csontsovány karján, majd észrevett valamit.
- Nahát, milyen gondatlan vagyok – nevetett fel, s tegezni kezdte Henit – De most gyorsan kijavítom: masnira kötöm a kötésed, jó? Nézd, milyen szépre sikerült. Remélem, nem haragszol. Most megyek haza. Az éjszakai műszakban más lesz itt. Nekem ma járt le a gyakorlatom. Talán még találkozni fogunk. Kitartást! – súgta Heni fülébe.
Heninek mindez csupán pár pillanatnak tűnt.
Négy napon át feküdt így, félig nyitott szemmel. Az éjszakák összemosódtak a nappallal, lakótársainak mozdulatai fénysebességűeknek tűntek. Megszámlálhatatlan sok infúziót kapott, az egyiktől belső remegést érzett, a másiktól ellazulást.
Az ötödik napon, egyik pillanatról a másikra a görcs feloldódott: teljesen felnyitotta szemét, s felült. Az infúzió, a szíjak eltüntek, a tűt is nemrég szedték ki a kezéből. Egy nemrég cserélt, tiszta lepedővel volt letakarva. Kitakarta magát, s látta hálóköpenyét, amint egészen a derekáig fel volt húzva, lába kissé szélesebbre tárva. Méhe környékén jól ismert telítettséget érzett. Zavarbajött. Gyorsan összeszorította lábát, majd felült.
A mellette fekvő idős asszony horkolt. Délelőtt volt, kintről behallatszott a rigók éneke. Éjjeliszekrényén megtalálta a könyvét és a fényképet, amelynek sarkát valaki összepiszkolta.
Pisilnie kellett. Lassan felállt, s a papucsát kereste. A saját fehér, műanyag papucsa helyett egy húgyszagű, lépésre klapfogó hangot adó bársonypapucsot talált. Abban a pillanatban megjelent az ajtóban a nővér.
- Ébren van? Hogy érzi magát?
Heni némán bólintott, hogy jól van.
- Hol a papucsom? – kérdezte rekedt hangon.
- Itt van, ez a papucsa – húzta a lába elé a papucsot a nővér.
- Ez nem az én papucsom. Az enyém fehér volt, műanyag – botladozott Heni nyelve.
- Tessék, vegye fel a papucsát. Nem tudom, milyen papucsról beszél. Ez volt végig az ágya mellett. Ez a papucsa. Ne találjon nekem ki meséket – válaszolta a nővér.
Heni szédülni kezdett. Megadóan belebújt a büdös papucsba, s bizonytalanul elindult a WC felé.
A WC-ben mindenhol, még a csempéken is ürülék és papír volt. Érezte, amint a papucsa magábaszívja az újabb vizeleteket. Érdektelenül felemelte hálóköntösét, pisilt. Nem volt WC papír, amivel tisztára törölhette volna magát. Jobban szemügyre vette a WC-t: szaros kéznyomok, támaszt kereső kezek aláírása minden csempén.
Kiment a WC-ből, s a szája széléből nyál kezdett csordogálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése