Az előadás

Évtizedeken át, öszvérmakacssággal és kukacos, hajszálhasogatós részletességgel tanulta a mesterségét. Minden egyes napját, óráját, percét, másodpercét a tanulmányaira fordította. Eközben, mint minden más átlagos ember, ő is párkapcsolatban élt, imitt-amott ideiglenes, jelentéktelen munkákat vállalt létfentartásához szükséges alamizsnákért.

Amíg tanult, a világ körülötte folyamatosan változott. A szellemiség vezérfonalának meghatározása és kiépítése gyorsabban haladott a kutatásainál. Időszakonként, amikor tanulmányaiból feleszmélve rájött saját statikusságára, sebtiben felépített magában egy új kutatási célpontot, s újra, teljes bedobással kezdett elméjének tágításába, feszítésébe.

Aki segíteni akart neki, nem kapott sok jó szót tőle. Főleg, ha a segítő tanulmányaihoz szeretett volna szólni. De ha helyette dolgozott, pénzt keresett, takarított, mosott rá, azt már annál szívesebben fogadta. Még a saját legközelebbi barátját is ilymódon kezelte. Ha a barátja esetleg szóvátette mély lenézését, azonnal tagadásba kezdett, s saját magát, de a barátját is meggyőzve magyarázta el, hogy neki nem lehet segíteni, csak támogatni lehet őt.

Az előadásra, mint minden egyéb nyilvános, felelősséget, kiállást és kiszolgáltatottságot igénylő feladatra, hónapokon keresztül készült. A 6 m2-es szobájában, könyvekkel, újságcikkekkel körülbástyázva üldögélt, jegyzetelt, s ha netán valaki - Isten ments - megpróbálta belevonni a mindennapok problémáiba, óriási lelkiismeretfurdalást és lelki súlyt kapott válaszul.

Az előadás célja érdekében minden mást, ami elvonhatja figyelmét, félresöpört: elhagyta, jobbanmondva pofáraejtette élettársát – mert már nagyon irritálta a folyamatos számonkérése, miért nem képes családi dolgokról gondolkodni.

Amikor először megpillantotta az előadásról szóló pályázati kiírást, nagyon megörült neki, mert teljesen megfelelt az ő elvárásainak: szabadonválasztott téma, bárki megtarthatja, ha leperkál néhány tízezer forintot. A nevezéshez be kell küldenie előadásának vázlatát. Láztól égve fogalmazta meg irományát, mivel azonban még nem volt tapasztalata ilyesfajta fogalmazásokban, megkérte az egyik nyelvész ismerősét, javítsa ki. Ismerőse szívesen megtette, csak ott és olyan mértékben javított, ahol orbitális hülyeségek kezdtek kibontakozni a nyelvhelyességi hibák félreértelmezhetőségéből. Ő azonban úgy vélte, hogy szándékosak voltak ezek a nyelvhelyességi hibák, hiszen pont ezek azok az egérutak, amelyekre hivatkozhat, ha valaki esetleg megtámadná előadásának tárgyát. Így a vázlat első, saját, javítatlan verzióját adta be.

Az előadásszorozat szervezőjének tetszett a téma, ezért visszahívta, hogy felajánlja neki, ne 35, hanem 55 perces legyen az előadása. Természetesen, ennek is megörült, hisz most valóban olyan esély adatott meg neki, hogy bemutassa ötletektől és megoldásoktól, világmegváltástól duzzadó elméjének összes zegzugát, ráadásul a vitaidőben is több ideje lesz átgondolni az ostoba plebsz által feltett értelmetlen és jelentéktelen kérdéseire a válaszokat.

Amikor észrevette, hogy az előadása az ötnapos rendezvény negyedik napjának délutánján lesz megtartva, kissé elbizonytalanodott. Érezte, hogy azon előadók közé suvasztották, akik az előadássorozat üres óráit és termeit kellett, hogy kitöltsék. Miután tüzetesen átnézte a programot és egy-két nevet felismert, kissé megnyugtathatta a hiúságát, amelyen mérhetetlen sebet ejtett az előadásszervező az időpont és a terembeosztással. A másik nagy döfés számára az volt, hogy visszaírtak neki: talán egy kicsit komolyabban, dinamikusabban és egyértelműbben kellene megfogalmaznia a vázlatát, hisz az univerzumról nem lehet ilyen pontatlanul írni, ez bezzeg káoszt, és nem új kutatási, értelmezési utakat nyit meg.

A másik döfésen mosolygott, de egyben meg is izzadt. Nem elég, hogy fizet a teremért, 55 perces előadást fog tartani, sőt, válaszolnia kell a bugyuta kérdésekre, még legyen egyértelmű is? Összeszorított fogakkal, dühtől remegve állt neki újra megfogalmazni a vázlatát. Most már nem kérhette az ismerős segítségét, de szerencséjére, az előadásszervező türelmes, megértő volt, ezért megküldte neki javaslatait, milyen módon kellene esetleg kijavítania a vázlatát, és kit kereshet meg esetleges segítségért.

Ezeket a javításokat már nem tudta lekezelni, már nem tudott felülkerekedni és nem dobhatta vissza, hisz akkor huss, az előadásnak is annyi. Amíg az ismerősét könnyedén meg tudta alázni és hivatkozni tudott egyoldalú szakmaiságára, az előadás szervezőjét mégsem küldhette el a búsba, hisz pozíciója most meglehetősen függ a szervezővel való viszonyától.

Konfliktust kerülendő megírta teljesen új vázlatát. Más nyelvezettel, sokkal pontosabban, egyértelműbben. Azonban az a fene nyughatatlansága, felsőbbrendűségi érzete most sem hagyta nyugodni: benne hagyott egy mondatot, amellyel ismételten az univerzum kérdését feszegeti, és ismételten káotikus hivatkozásokkal próbálja alátámasztani előadásának komolyságát. Az előadás szervezője megdícsérte, milyen jó vázlatot írt, de felhívta a figyelmét, hogy nehéz tematikát választott, írja át az univerzumra vonatkozó mondatot még egyszer. Itt már feladta. Érezte, hogy szerkezetbe, rendszerbe kívánják helyezni gondolatait, amitől mindezidáig menekült. Visszaírt, hogy nem tudja átfogalmazni, a szervező viszont vette magának a fáradtságot, és leszűrvén a lényeget a rendszertelen gondolatból beletoldott egy értelmet és folyamatosságot biztosító állítmányt a mondatba. Ez egyáltalán nem tetszett neki, de meg kellett alkudnia a szervezővel.

Az előadássorozat ideje alatt teljesen meg volt győződve arról, hogy sokan lesznek az előadásán. Ha nem másért, hát akkor talán szívességből vagy illendőségből el fog jönni a többi előadó az előadására, legalábbis azok, akikén ő is ott volt.

Számításai bejöttek: a terem telt volt. Ismert, ismeretlen emberek ültek a közönség soraiban. S elfogta a lámpaláz: látta, hogy ezek bezzeg nem piszkos utcabeliek, akik még beszélni sem tudnak, hanem igen értelmes emberek, akik igényesek nem csak a gondolatokra, de a megfogalmazásukra is egyaránt.

S lassan elkezdte előadását. Elővette jegyzeteit, amelyet néhány szakmabelivel óvatosan egyeztetve fogalmazott, átírt, újragondolt. A közönség soraiban a figyelők jegyzeteltek, néha jeleztek neki, hogy lesznek kérdéseik, mert bezzeg nem olyan egyértelmű az, amit mond. Többször nyúlt a vizespoharához, kiszáradt a torka, és láthatóan teljes testével remegett. Minden öt percben annyira elhalkult a hangja, hogy senki nem hallotta, miről beszél – még az első sorban ülők sem. A szervező ilyenkor figyelmeztette, azonban a harmadik, motyogásba torkolló gondolatfűzérénél feladott próbálkozásaival és mikrofont nyomott a kezébe.

Miután befejeződött az előadás, nem kellett sokat várnia, a közönség letámadta tisztázó, egyértelműsítő kérdésekkel. Miután ennek a feladatának is eleget tett, rátérhetett előadásának megvitatására is. Boldog volt. Az előadás és a vita is sikeres volt. Jattostul kifizette a terembérletet, szétosztogatta az erre a célra készített névjegyeit és néhány éttermi találkozást, baráti összeröffenést beszélt meg a jelenlévők értelmesebbjével. Ámbár tudta, hogy ezen találkozások arról szólnak, hogy ki fizeti a vendéglátás egetverő számláját, úgy gondolta, hasznos befektetés lesz ez számára.

Miközben elhagyta az előadás színhelyét, egy pillanatra eszébejutott az élettársa: hát igen, ezt nem tudta volna elérni, ha ő is itt lett volna: nyafogásával és akadékoskodásával biztos belehúzta volna a valóság medrébe, ami olyan uncsi számára. Jó, hogy szakított vele, most legalább újra a munkájába menekülhet, dolgozhat, anélkül, hogy valaki számonkérné tőle, mit és miért csinál…