A kórház

- Szervusz, nagyi! Na végre, csakhogy itthon vagy! – nyitotta ki a bejárati ajtót a terhes fiatalasszony. A nagymama lassan, döcögve lépett be. Kétoldalt a lánya és kétgyermekes unokája támasztotta. A bütyke erősen fájt, ezért minden lépésnél szisszentett egyet.

A család többi tagja a polgári lakás ebédlőjében volt: veje, unokái, férjek, két dédunokája. A gyerekek játszottak, a férfiak italoztak.

A nagymama szeme felcsillant. Már nagyon hiányzott neki az otthona. Igaz, a kórházban állandó volt a nyüzsgés, s ámbár rengeteg ideiglenes beszélgetőtársa volt, hiányzott neki az otthon meghittsége.

Első iránya a mosdó volt. Remegő kézzel arcot mosott, majd hosszasan elnézte a csillogó csempéket. Elmosolyodott. A lánya mindig pedáns volt. A pazaron berendezett lakás frissen lélegzett.

- Van itthon banán? – kiáltott gyenge hangján a fürdőből.

- Hát persze, hogy van – válaszolta egyik unokája. – Teleraktuk a hűtőt gyümölccsel, felvágottal.

A nagymama kicsoszogott az ebédlőbe, leült a heverőre, a tévével szemben. Veje áfonyaüditővel kínálta, elfogadta.

- Isten hozta! – koccintott vele.

Mindenkin a megkönnyebülés jele látszott. Egy hét teljes bizonytalanság, hirtelen jött rosszullétek, émelygés, szédülés, a család kapkodása, rohangálása mindannyiukat kimerítette. De most már – hál’ Istennek - itthon van. A konyhából a húsleves illata árad, az asztal megterítve, a lányok szorgoskodnak, a férfiak egymás között sutyorognak, vihognak. Csak a dédunokái tűntek el a szeme elől.

- Csöpi, Manyi! Hol vagytok? – nézett körül a nagymama hirtelen.

- Itt vagyunk a kisszobában – hallatszott a válasz.

- Mit csináltok?

- Játszunk – állt meg az ajtóban Csöpike, az idősebb dédunokája. – Kórházasdit. Én vagyok az orvos és az ápoló, Manyi pedig a beteg. Jössz játszani?

- Hagyjátok békén dédikét – szólt a válla felett Csöpikére az apja. – Alig várta, hogy hazajöjjön, már visszaküldenétek a kórházba?

A vicc rosszul sült el, a nagymama le is intette, s átcsoszogott a kisszobába. Unatkozott egyedül az ebédlő sarkában, a néma tévével szemben. A kisszobában – ahol egyébként ő aludt – a kislányok bevetették az ágyat, Manyika nyöszörögve feküdt rajta. Csöpike a kezében egy evőkanalat tartott.

- Dédike, leszel beteg? – kérdezte a kislány. – Na, nem kell lefeküdnöd, legyél – mondjuk – náthás, és gyere be a kórházba, hogy meggyógyítsalak, jó?

- Jó – adta meg magát a nagymama a kérésnek.

- Itt van, adok neked pénzt is – mosolygott lázasan a kislány miközben papírdarabkákat dugdosott a nagymama zsebébe.

- Hát az meg minek, kicsim? – kérdezte a nagymama.

- Majd meglátod! – nevetett Csöpike.

És elkezdődött a játék. Csöpike a szobában le-fel mászkált, beszélgetett, nevetgélt, kokettált az „orvosokkal”, babákat vizsgált, és ügyet sem vetett Manyikára, aki jajgatott, panaszkodott, könyörgött, hogy segítsen neki.

A nagymama eleinte figyelte a játékot, feszülten várta, mi fog történni, de semmi nem történt. A szobában a feszültség kezdett eluralkodni, amit a nagymama a korára való tekintettel már nem tudott olyan könnyedén elviselni, ezért így szólt Csöpikéhez:

- Csöpike, nem kellene megnézned Manyikát?

- Tetszett szólni, asszonyom? – állt hivatalosan Csöpike a nagymama elé. – Valami baj van? Fáj valamije?

- Csöpikém, csak annyit akartam mondani, hogy játsszunk szépen kórházasdit, vizsgáld meg Manyikát, fáj neki valamije.

Csöpike nem tágított a szerepéből. A nagymama ajánlata helyett folytatta szerepét az előre elképzelt történet szerint.

- Asszonyom, rosszul van? Emelje fel az ingét, megvizsgálom! – parancsolta a nagymamának.

A nagymama engedelmesen felemelte mellényét, hogy a dédunokája „megvizsgálja”.

- Egy kicsit rosszul dobog a szíve, hozom a gyógyszert – mondta Csöpike, de nem mozdult. Egy ideig illegett a nagymama előtt, meg-megütögette a zsebét, de a nagymama nem értette a játékot. Csöpike mérges lett, s a fogai közül szűrte: - A pénzt, dédi, a pénzt!

- Mi van a pénzzel? – kérdezte.

- Ne tegyél úgy, mintha nem tudnád! Anya is, nagyi is mindig pénzt adtak a nővérnek és az orvosnak, amikor bementek hozzád. Ha nem adtak volna, úgy jártál volna, mint Manyika. Neki senkije nincs, pénze sem, ezért nincs hozzá mosoly sem, simogatás sem, semmi!

A nagymama szájtátva, kelletlenül átnyújtott egy kis cédulát, „pénzt” az unokájának. A melle táján enyhe szúrást érzett.

- Ez nem elég – folytatta a kislány. – Anya is, nagyi is azt mondták, hogy nem szabad szégyenbe hozni a család nevét, ezért sokat kell fizetni. Többet adjál! Különben nem hozok semmit! – dobbantott a lábával.

- Atyaúristen – sóhajtott fel a nagymama. Levegő után kezdett kapkodni. Hátradőlt, kezét a melléhez szorította.

- Na, dédi, a pénzt – nyújtotta makacsul kicsi kezét a kislány.

A nagymama arca elfehéredett. A kislány azonban folytatta a játékot.

- Pénzt, dédi, pénzt! – hajtogatta.

A vitára Manyika is felült az ágyban. Dédike alakítása élethű volt. Csöpike könyörtelenül kérte számon a pénzt, folyton-folyvást ismételgette: amennyiben nem kapja meg, semmit nem fog tenni. Amikor azonban a nagymama elejtette a kezében levő áfonyaüdítős poharat és a papírdarabokat, hirtelen ráeszméltek, hogy ez már nem játék.

- Segítség! Segítség! A dédi rosszul lett! – kiabáltak a kislányok egyszerre.

Az egész család a kisszobába rohant.

- Mit csináltatok vele? – vonták kérdőre a felnőttek a gyerekektől a történteket. Mindkét kislány szája elgörbült.

- Semmit! Kórházasdit játszottunk!

- Biztos mondtatok neki valamit! Kifelé a szobából! – ripakodott rájuk az anyjuk. A kislányok szipogva az ebédlőbe mentek.

- Ha… hagyjátok. Nem ők a hibásak – eszmélt fel a nagymama. – Csak… hozzatok egy pohár vizet és nyissátok ki… az ablakot.

- Vissza kellene vinni a kórházba – mondogatták egymásnak a felnőttek.

- Nem!- szedte össze erejét a nagymama. – Nem!

- Miért? – hajolt fölé a lánya, kezében egy vizespohárral. – Megvizsgálnak, lehet, hogy gyógyszert kell változtatni. Nem maradhatsz itt!

- Nem… megyek és hí… hívjátok vissza a… dédunokáimat.

A felnőttek összenéztek, behívták Csöpikét és Manyikát. A nagymama a karosszék két karjára mutatott, ahova a kislányok félve leültek.

- I… ilyen még nem… volt… hogy engem… 93 éves koromra két… kisgyerek tanítson… arra, hogy… az emberséget… vásárolni kell. Még soha… nem voltam kórházban, így nem… tudhattam… S most már értem… miért kellett Julcsának napokig szaros… ágyneműben feküdnie… miért… nem etették a … 87 éves Marikát… miért nem kapott az ebédhez kanalat Margit – a nagymama a terhes unokájához fordult – Ha mindezt tudtam volna… 7 hónappal ezelőtt, amikor kérdezted… mit tegyél a megfogant gyermekkel… most már azt mondom… ha már egy van… legyen kettő… három… s imádkozz, és neveld úgy, hogy ne... fizettessék meg egymással a kedvességet… - a nagymama reszkető kezével megsímogatta dédunokái kezét, akik bűntudattól gyötörve, lehajtott fejjel viszonozták a gyengédséget.

- Ezért még számolunk – mordult rájuk az apjuk.

- Nem! – szólt rá a nagymama. – Őket… ne bántsd. Nem ők tettek beteggé … - erölködött. Megfogta Csöpike kezét, s magához húzta. – Mondjad, galambom, mi… szeretnél lenni, ha felnősz?

- Fodrász – vágta rá a kislány, egy pillanatig sem gondolkodva.

- Jó – bólintott a nagymama, majd Manyikához fordult. – És te, lelkem?

- Még nem tudom. Talán divattervező.

A nagymama behunyta a szemét, légzése egyenletessé vált.

- Most pedig hagyjatok egy kicsit magamra – mondta erőtlenül. – Lányom, hozd ide a szobába az ebédemet és a déli gyógyszereimet.

A család csendben elhagyta a kisszobát, és étvágytalanul ülte körül az ünnepélyesen megterített asztalt.