A SZÍV SZIVÉBEN

Mese az új világról

A hetvenes évek közepén, Európa szivének szivében egy kislány született, akit Patríciának hívtak. Ámbár nagyon kedves, érzékeny és nyilt szívű kislány volt, viharos növekedésében azt a célt tűzte ki maga elé, hogy felismerje és megváltoztassa a világot.

Miután elvégezte iskoláit, ereje teljében állásba lépett egy alapítvány könyvtáránál, hogy minél jobban megismerje és megváltoztassa a világot, azonban egy napon szülei eldöntötték, hogy Európa szívének szívéből elköltöznek egy olyan helyre, ahol jövőjük kristálytiszta és kiszámítható lesz.

Patríciát ez a hír kicsit zavarba hozta: egyrészt örökölte szülei lakását, így már legalább 40 m2 állt szabad rendelkezésére, a takarításhoz, káromkodáshoz és pletykálkodáshoz, másrészt kikerült édesanyja és édesapja felügyelete alól, ami valamilyen módon kellemetlenül érte őt, ámbár oly nagyon kívánta, szinte követelte azt.

Szóval 40 m2 az mégiscsak 40 m2, és ha ehhez a szabad területhez hozzászámoljuk az alapítványi könyvtárának négyzetmétereit, szabad személyiségének kibontakozásához szükséges szabad területe megduplázódott, aminek igencsak örült.

Patrícia kora reggeltől késő estig dolgozott azon, hogy felépítse a könyvtár rendszerét – s ámbár kedves, jámbor, néha tehetetlennek tűnő személy volt, erős elhatározással látott neki, hogy valami újat, egyszerűt és hasznosat hozzon létre munkatársainak. Mivel a könyvtár szemmel láthatóan is teljes összevisszaságban volt (a munkatársak és a dokumentációk rendszerének rendetlenségén felül), amely szinte a Káosz déja vu-jét idézte – Patríciának rengeteg tennivalója akadt.

Néhanapján annyi ideje sem volt, hogy azon alapvető emberi szükségleteit elégítse ki, mint a pisilés, mégis mindig talált elegendő időt, hogy átvegye az alapítvány recepciójának teljes vezetését és felügyeletét, ha az éppen aktuális recepciós vagy felmondott, vagy szabadságra ment: ilyenkor, amíg egy kézzel a könyvtár rendszerén dolgozott, a másikkal a telefonokat vette fel, kellemes hangon szólalt bele, a hívókban olyan benyomást keltve, hogy egy nagyon udvarias, kellemes és kiszámítható személy volna, mindeközben mérnöki pontossággal rendelte a beszállítóktól az alapítvány működéséhez szükséges irodaszereket, rendszerezte az iratokat, új irattartókat nyitott és címkézett fel, az új irattartók címzésének mesteri kidolgozásáról most inkább ne is szóljak.

Ezen felül még arra is talált időt, hogy amikor a munkatársai az idegösszeomlás első jeleit produkálták, ott legyen mellettük, s lassan, türelmesen visszabillentse őket egyensúlyukba. Ilyenkor, amikor egyik-másik munkatársának személyiségét sikerült épségben tartania, vagy szellemi betegségeit megelőznie, nagyon boldog volt.

Egy nap az alapítvány legfrissebb, szintén túl rövid időre alkalmazott recepciósa felmondott, és Patrícia azonnal tudta, hogy ő lesz az, akinek át kell majd vennie a recepció vezetését. De Patrícia – ellenben az ilyenkor megszokott morgolódás, szitkozódás helyett – mindezt megértően fogadta, mivel nem ez volt az első eset, hogy ilyesmi történik vele.

Múlt az idő, és senki nem vette észre, hogy az alapítványnál már nincs recepciós, csupán Patrícia.

Egy másik, napsugaras reggelen Patrícia első szomszédja elköltözött Európa szívének szívéből egy olyan helyre, ahol jövője kristálytiszta és kiszámítható lesz.

Patríciát ez a hír kicsit zavarba hozta: egyrészt örökölte szomszédjának lakását, így már legalább 90 m2 állt szabad rendelkezésére, a takarításhoz, káromkodáshoz és pletykálkodáshoz, másrészt kikerült szomszédja felügyelete alól, ami valamilyen módon kellemetlenül érte őt, ámbár oly nagyon kívánta, szinte követelte azt.

Szóval 90 m2 az mégiscsak 90 m2, és ha ehhez a szabad területhez hozzászámoljuk az alapítványi irodájának és a recepció négyzetmétereit, szabad személyiségének kibontakozásához szükséges szabad területe megnégyszereződött, aminek igencsak örült.

És Patrícia munkája is megnégyszereződött: kora reggel már kipattant az ágyból, kávét készített magának, majd átment a szomszéd lakásába, hogy kiszellőztessen és feltakarítson, visszatért saját lakásába, hogy ott is elvégezze a reggeli tevékenységeket, majd az irodába ment és gondját viselte a könyvtárnak és a recepciónak egyaránt.

Egy nap, miután elvégezte az aznap rárótt feladatokat, elment a Tesco-ba, hogy azon egyszerű és megszokott termékekhez jusson, mint amilyen a 2 l-es Coca Cola, káposzta vagy valami hasonlóhoz, és egy csirkéhez. De bármennyire kereste a termékeket, nem találta őket, ezért egy kolbásszal és végeláthatatlan panasszal érkezett haza, érezvén a helyzet súlyosságát, hogy még egy olyan nagy boltban sem, mint amilyen a Tesco nem tud olyan egyszerű termékhez jutni, mint amilyen a 2 l-es Coca Cola, káposzta és csirke.

Az elkövetkezendő napon Patrícia azt vette észre, hogy az összes szomszédja, a kis közért tulajdonosa, a postás, a Coca Cola műanyag palackait gyártó gyár igazgatója elköltöztek Európa szívének szívéből egy olyan helyre, ahol jövőjük kristálytiszta és kiszámítható lesz.

Patríciát ez a hír kicsit zavarba hozta: egyrészt egy egész utcát örökölt, egy kisközértet, egy postát és egy Coca Cola műanyag palack gyárat, így már legalább 2000 m2 állt szabad rendelkezésére, a takarításhoz, káromkodáshoz és pletykálkodáshoz, másrészt kikerült szomszédjai, a kisközért tulajdonosa, a postás és a Coca Cola műanyag palack gyár igazgatójának felügyelete alól, ami valamilyen módon kellemetlenül érte őt, ámbár oly nagyon kívánta, szinte követelte azt.

Szóval 2000 m2 az mégiscsak 2000 m2, ami annyit jelentett, hogy a szabad személyiségének kibontakozásához szükséges szabad területe megtöbbszöröződött, aminek igencsak örült.

A napok múltak, Patrícia személyiségének kibontakozásához szükséges szabad terület napról-napra nőtt, mindaddig, amíg már nem lehetett könnyen meghatározni, sem kiszámolni az összes örökölt területet, aminek igencsak örült, azonban egy nap Patrícia rájött, hogy ha csirkét akar enni, le kell utaznia vidékre, megtalálnia és megkergetnie a csirkét, bevinnie a gyárba, ráhelyeznie a szalagra, beindítania a csirkepucoló-daraboló gépet, be kell azt csomagolnia, visszavinnie Európa szivének a szivébe, meghatároznia az árát, a kisközértbe helyezni, el kell adnia saját magának, el kell könyvelnie a bevételt, be kell zárnia a boltot, hazamennie és elkészítenie a csirkét.

De ez csak akkor történhet meg, ha történetesen csirkét akar enni.

Amennyiben a tévét szerette volna nézni, először fel kellett kutatnia, mi történik Európa szivének szivébe, majd kamerával, mikrofonnal és egyéb értelmetlen technikai felszerelésekkel felfegyverkezve el kellett mennie az esemény színhelyére, felvenni azt, meginterjúvolni saját magát, majd visszafáradnia a TV székházába, döntést hoznia, hogy az esemény eléggé érdekes-e a nézők számára. Amennyiben úgy döntött, hogy igen, a vágószobába ment, hogy összerakja az adást. Ha nem találta eléggé érdekesnek az eseményt, újabb történések után kellett kutatnia, mindaddig, amíg az ügyvezető igazgató Patrícia, a producer Patrícia, a forgatókönyvíró Patrícia, a fő- és felelős szerkesztő Patrícia, na meg a néző Patrícia is elégedett volt a felhozatallal. Csak miután beindította a TV-ben az adást, halálos vágtában kellett hazarohannia, hogy láthassa az adás végét. Nem térek most ki a részletekre, hogy közben jegyárús, jegyellenőr, metrószelvény vezető és utas is kellett, hogy legyen.

Az elkövetkezendő reggeleken az első dolga az volt, hogy ellenőrizze a kontinens áramellátását, kinyisson minden ablakot, kitakarítsa az összes lakást, utcát, hidat, utána kávét készítsen magának, majd szervezni kezdte a közéletet. Precíz elképzelése volt a tökéletes rendszerről és végre megtalálta a saját helyét ebben a rendszerben, amelyet a felmenőitől örökölt. Nagyon boldog volt, ugyanakkor egy kis fájdalom nyilalt szivébe, amikor szüleire, szomszédaira, munkatársaira és a kontinens többi lakóira gondolt, akik mind egytől egyig Európa szívének szívéből, sőt még azon is túl, elköltöztek egy olyan helyre, ahol jövőjük kristálytiszta és kiszámítható lesz.

Patríciát ez a felismerés kicsit zavarba hozta: egyrészt először egyet, utána már kettőt, hármat, végül négy egész kontinenst örökölt, úgyhogy néhány millió m2 állt szabad rendelkezésére, a takarításhoz, káromkodáshoz és pletykálkodáshoz, másrészt kikerült szülei, szomszédjai, kollégái és a kontinensek többi lakóinak felügyelete alól, ami valamilyen módon kellemetlenül érte őt, ámbár oly nagyon kívánta, szinte követelte azt.

Szóval néhány millió m2 az mégiscsak néhány millió m2, ami annyit jelentett, hogy a szabad személyiségének kibontakozásához szükséges szabad területe megtöbbszöröződött, aminek igencsak örült.

A hely, ahol az emberiség jövője kristálytiszta és kiszámítható volt, Magyarország vidéke volt, azonban gyorsan rá kellett jönni, hogy az a hely, ahol az emberiség jövője kristálytisztább és még kiszámíthatóbb, mégis Magyarországon kívül van.

Lassacskán az emberiség java része arra a helyre költözött, amelyet eleinte a bűnözők büntetésének szántak s amelyről maguk a bűnözők jól gondolták, hogy legalább ezen a helyen van valamilyen jövőjük - Ausztráliába.

Amikor a bevándorlók első hulláma megérkezett az új világba, a bennszülöttek kicsit zavarban voltak: egyrészt ismételten új szomszédokat kaptak, így legalább 200 m2-rel kevesebb szabad helyük volt szabad személyiségük kibontakozásához, másrészt az újdonsült szomszédok felügyelete alá kerültek, amely valamilyen módon kellemetlenül érte őket, ámbár oly nagyon kívánták, szinte követelték azt.

Szóval 200 m2 az mégiscsak 200 m2, a bennszülöttek személyiségének kibonatkozásához szükséges szabad hely egy kicsit kisebb lett.

Amikor a bevándorlók második hulláma megérkezett az új világba, a bennszülöttek kissé zavartabbak lettek: egyrészt új szomszédokat és lakókat kaptak, így legalább 1000 m2-el kevesebb szabad helyük volt személyiségük kibontakozásához, másrészt az újdonsült szomszédok és lakók felügyelete alá kerültek, amely valamilyen módon kellemetlenül érte őket, ámbár nagyon kívánták, szinte követelték azt.

Szóval 1000 m2 az mégiscsak 1000 m2, a bennszülöttek személyiségének kibonatkozásához szükséges szabad hely jelentősen lecsökkent .

Így a világ két részre oszlott: egy tökéletesen működő rendszerre, amelyet a Szív Szivének neveztek és az Új Világ, ahol mindenki jövője kristálytiszta és kiszámítható volt.

Egy nap, amikor az utolsó, bevándorlókkal zsúfolt hajó közeledett Sidney amúgy is megtelt kikötőjéhez, az új világ lakói már nem engedték a hajó lehorgonyzását. Már nem volt hely az új bevándorlók számára.

A hajóskapitány tárgyalásokba kezdett a kikötő lakosaival, akik váltig állították, hogy már 1 m2 sem jut senkinek. Mindenkinek csupán 0,5 m2 jutott az élethez, és ha őket is maguk közé fogadnák, az annyit jelentene, hogy 0,1 m2-rel kevesebb lenne a hely, ami miatt már levegőt sem lehet venni.

Ausztrália elnöke gondba esett – egyrészt emberi együttérzéstől vezérelve hajlandó volt fogadni az új bevándorlókat, másrészt viszont nyilvánvaló volt, hogy egy tapodtat hely sem maradt.

Ezért eldöntötte, levélben fordul a lakókhoz és a hajón várakozókhoz:

„Kedves barátaim,

Mi mindannyian boldogok vagyunk, amiért mindenkit üdvözölhetünk az új világban, ahol lakosságunk jövője kristálytiszta és kiszámítható, de – amint maguk is láthatják és ahogyan az már régóta kristálytisztává és kiszámíthatóvá vált, földünk terjedelme nem követi az elvárásainkat.

Mivel az emberiség tagjai vagyunk, szeretjük, támogatjuk egymást, ezért azon a megoldáson dolgozunk, hogy természetes úton oldjuk meg a gondot, amelyet a területhiány okoz.

Barátaim, ne döbbenjetek le azon az ötleten, amelyet ecsetelni fogok, mert ez a megoldás a természet törvényeit követi, ahol a gyengébbeket az erősebbek eszik meg. Ez nem háborút jelent, barátaim! Nem, amit én most ajánlok nektek, nem más, mint egyfajta szerencsejáték, amelyben még a magatehetetlen csecsemő is győztes lehet.”

A bevándorlásra váró hajóutasok és a szárazföldön ácsorgó lakosok hittel és reménnyel hallgatták a felolvasott levelet. Biztosak voltak abban, hogy az elnök megoldást talál gondjaikra. Miután az elnök meggyőződött róla, hogy levelének mély hatása volt mindenkire, egy újabb levelet fogalmazott meg:

„Legkedvesebb népem,

A szerencsejáték, amelyről előző levelemben szót ejtettem, ama célból jött létre, hogy igazságos módon és a természet törvényeit követve engedjük Ausztrália területére azokat, akik ezt megérdemlik. Kérem, hogy a hajón tartózkodók kössenek ki a kikötőben, és foglalják el helyüket, Ausztrália lakosait pedig arra kérem, biztosítson mindenki a saját területéből 0,1 m2-t az újonnan érkezőknek...”

Időközben Patrícia a Coca Cola műanyag palack gyárában termékszámlálást végzett, mennyi 2 literes Coca Cola műanyagpalackot kell legyártania a Tesco-nak, Auchan-nak, Reál-nak, CBA-nak és más üzletláncnak, akár fővárosi akár vidéki üzletnek. Nagyon sok teendője volt: konzultálnia kellett önmagával, döntenie, terveket előkészítenie, azokat jóváhagynia... Semmi másra nem jutott ideje, csak arra, hogy a világ haladjon valamilyen irányban.

Ausztráliában az elnök izzadni kezdett. Már nem volt más kiútja, a TV képernyője elé kellett állnia és élőben elmondania tervét a népével. Ünnepi öltönyében, önuralmat sugarazva állt a kamera elé, s kimért hangján közölte:

- Kedves mindannyian, a szerencsejáték megkezdődött: a természetes katasztrófa másodpercek leforgása alatt el fog kezdődni. Mivel mindanniyan egyenrangúak vagyunk a természet és természeti katasztrófák szemszögéből, úgy döntöttünk, hogy egy ilyesfajta katasztrófát idézünk elő: néhány másodperc múlva a természettől kapott anyagokból előállított bombát fogunk felrepíteni az égbe, amely, miután földet ér, a gyengébbeknek lerövidíti földi kínjait, az erősebbeknek pedig lehetőséget nyújt arra, hogy új világot teremtsen…"

Az elnöknek nem volt ideje befejeznie a mondatát: a föld mozogni kezdett, egy hatalmas fénycsóva földet ért, szinte megvakítva a kontinensen álldogálókat: mivel csupán 0,4 m2 terület jutott egy emberre, a szabad személyiségüknek kibontakozására, nem tudtak mást tenni, csak megadóan, sorsukba beletörődve álldogálni és várni a sorsuk beteljesedésére. Nem sírtak, nem kiabáltak – csupán álltak és csendben gondolkodtak, jövőjük miért nem kristálytiszta és kiszámítható.

Eközben Patrícia arra lett figyelmes, hogy a kontinensén áramszünet lett. Felhívta a taxiszolgálatot, ahonnan saját maga válaszolt a hívásra, megszervezte a taxiját, beleült az autóba, lakása elé hajtott, ott felvette saját magát, mint utast és a fő transzformátorhoz ment.

Tüzetesen átnézte az áramforrást, a terveket, megkonzultálta saját magával a hibákat, azonban ez nem volt elég: afrikai, ázsiai, amerikai konzultációra is szüksége volt. Felült hát a repülőre, körbeutazta a kontinenseket, mindenhol konzultált magával, mire megtudta, hogy az áramszünet oka valószínűleg egy kis földcsuszamlás miatt történt, amely viszont a főbiztosítékot kicsapta. Miután elhárította a hibát, megnézte a híradóját, megvacsorázott abból a csirkéből, amelyet saját maga választott ki, kergetett meg, vitt a csirkefeldolgozóba, csomagolt, árazott, eladott, megvásárolt, és megsütött. A csirkét leöntötte egy kis Coca Colával, amit annak idején nem tudott megvenni a Tesco-ban.