Tőszomszédságomban él az ötvenéves vénkisasszony Marika, az örökös ellenzék. Azért ellenzék, mert Marika, bármely párt áll a kormány élén, örökösen az ellenzékiekhez húz. Soha senkivel sincs megelégedve. Ha az ellenzék lép hatalomra (még ha rá is szavaz), azonnal a másik párthoz áll. S mindig kivetnivalót talál az új kormány munkájában.
A szive valahogy mégis a fiatalokhoz húzza, talán azért, mert nekik meg tudja bocsájtani a lopást, mert, ugye, fiatalok, és tapasztalatlanok, és édes istenem… Marikával ellentétben én még azt sem tudom, hogyan kell szavazni – pedig már részt vettem néhány szavazáson -, de azt fel tudom mérni, hogy melyik politikus mit fog tenni. Előre érzem, hogy a megválasztott kormány mit fog cselekedni, ezért a politikára nem fektetek nagy hangsúlyt. Csak amikor krumplileves főzése közben hallgatom a szónoklatokat, pelyhes bajszom alatt néha-néha annyit mondok:
- Na, nem megmondtam?
Sűrűn járok át Marikához, mert Marika, nyúgdijas lévén, egy ismert kozmetikai cég képviselőjeként dolgozik, ezen felül piackutatással is foglalkozik, és – nem utolsó sorban - úgy gondolja, én kiváló vásárló és véleménynyilvánító vagyok. Ezért Marika naponta áthív, hogy megmutassa a cége legujabb termékeit, majd két és fél órán át töltet ki velem egy kusza kérdőivet, melynek a végére érve már nem értem, miért kell ezt nekem kitöltenem. Azonban Marika ezt követően mindig ad valamit: egy kávét, lejárt szavatosságú bonbont, vagy éppen fagyasztott pizzát, amit még aznap meg kell ennem, hogy másnap beszámolhassak neki az izéről, mert bezzeg ezek a multik mindig mindent azonnal tudni akarnak.
Iyenkor boldog vagyok. Igaz, a kávénak három napon belül el kell fogynia, mert megsavanyodik, a csokit hashajtóként használom, de jóleső érzés fog el, hogy valaki törődik velem, és mellesleg kis munkával jutok hozzá a csemegéhez.
Egy nap - az addigi gyakorlattól eltérően - az ajtóm csengetése a délutáni nyugalmas harmóniát zavarta meg. Bosszúsan nyitottam ajtót. Marika volt. Zsörzé háziruhában, babos kendővel a fején, konyharuhával a kezében.
- Szomszédasszony, már igazán kellene tenni valamit a galambokkal. Ott tanyáznak az ablakod párkányán. Tudod, hogy betegséget hordoznak? – kérdezte Marika zilált tekintettel.
- Persze, majd kiteszek egy-két virágállványt. – válaszoltam, idegesen nyomogatva a tévéirányítót az előszobában. Marika azonban nem adta fel.
- De aztán hypóval fertőtlenitsd, különben lebetegszik a kislányod. – állt meg egy pillanatra, majd a zsirfoltos konyharuhát maga elé rakva folytatta. – Te, tudod, mire jöttem rá?
- Mire? – kérdeztem türelmesen, miközben szemem sarkából a kedvenc szappanoperám részleteit figyeltem.
- Hát arra, hogy hogyan kell a galambokat elzavarni. Csak fogod ezt a konyharuhát, ni, így megrázod, és azt mondod „hess-hess!”.
Életemben először találkoztam nálam is bolondabbal, ezért csak ennyit tudtam kérdezni:
- És elröpülnek?
- El, bíz ám! Csak így megfogod a konyharuha két szélét, legyintesz, és hangosan mondod „hess-hess!”.
Mivel láttam, hogy a beszélgetés itt véget ért, értetlenül becsuktam Marika után a bejárati ajtót.
„Hát ez flúgos – jegyeztem meg magamban. Ez biztosan az.” „A Flúgos Mari!”- neveztem el.
Eldöntöttem, hogy kislányom szórakoztatására elmesélem neki a „Hess-hess” néni esetét a galambokkal.
A szomszédságban már van egy „Szia” Bácsi is – aki nem várván meg a tegezés engedélyezését azonnal „lesziázott” - , egy „Kézcsók” Bácsi, miért ne lenne egy „Hess-hess” néni is. Kislányom imádja ezeket a meséket, én pedig úgy tartom, hogy evvel is ápolom képzeletvilágát. Vagy inkább elriasztom amabéli eltökéltségétől, hogy egyedül, magányosan, a mai fiatal nők trendje szerint, az őrültség határán élje le életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése