A tenger közepén sáros sziget ide-oda úszkál. Talaja nedves, vérrel átitatott. Öt fa törzse kettévágva kiált az égbe, körülötte milliók hullái csendben, de háborogva nyugszanak. Ködbe burkolózva botorkálok a sárban, lábam alatt a még meleg testek egyensúlyozzák lépteimet. Nemrég dúlt háború füstje gomolyog a levegőben, kezek, lábak, fejek és törzsek mindenhol. Halk jajszavakat cipelnek hátukon a hullámok.
Nem tudom, hogy kerültem oda és miért. A sziget minden sarkát látom, amint bizonytalanul oszladoznak szét a tengerben s míg egyik oldala fokozatosan megritkul, a másik felénél újabb sárcsomó csatlakozik hozzá. Csupán néhány száz lépésembe kerül hogy egyik végéről a másikra jussak. A szigetet folyamatosan átmosó tenger tovaringatja az elszabadult testeket.
Az egyik fatörzs gyökerének irányából hörgést hallok. Ahogy feléje közelítek, egy emberi törzset vélek kibújni a sárból. Az arcból csak nagy megeröltetéssel ismerem ki az orrát, a fülét és ajkát.
- Segíts… - hörögte.
Csak nézem az arcot és a testet… és hallgatom könyörgését, amelyhez egy másik hang is csatlakozik.
- Segíts…
S a kérés lassan bejárja a kicsi szigetet ahol semmi más nincs a sáron, a testeken, az öt fatörzsön, a tengeren, a félholdon s rajtam kívül.
Néhány lépéssel tőlem egy másik ember, akinek még fél karja megvolt, szintén odaszól:
- Segíts…
Kezemmel matatni kezdek a sárban, hátha találok valamit. Csak a latyak, a vér, csontok s testrészek csúszkálnak ujjaim között. Könnyek gyűlnek szemem sarkában.
Az első ember elhallgat, a könny pedig egyre csak gyűlik a szememben. Elhalkulnak a segélykérések. A teljes csendre eszmélek fel, egyetlenegy hang, lélegzet sem visszhangzik. Összeszedem magam, s valaki újra megszólal:
- Segíts...
Elindulok a hang irányában, a talpam alatt néhány megrepedt csont kettétörik. Egészen térdig süppedek a véres latyakban. Nagy erőfeszítésembe kerül újabb lépéseket tenni. A sziget bizonytalanul imbolyog a tenger közepén.
- Kérem… - hallok egy kicsit távolabbról egy másik hangot.
A sziget újra megszólal, a kérések minden talpalatnyi részről érkeznek.
Megindulok felkeresni mindannyiójukat. Minden segélykérőhöz odamegyek: amint megérkezek az egyikhez, a szemembe néz és kér, könyörög. Miután elhagyom őt, elhallgat, s a várakozás megkönnyebülésének sóhajának kíséretében folytatom utamat.
Így sétálok szürke, ködös napokon és tiszta éjszakákon át a szigeten, körbe-körbe, keresztül-kasul, s minden egyes haldokló újra és újra segítséget kér tőlem.
A kérések óráról-órára ritkulnak. Mellkasom mind erőteljesebben szúr, sajog, számonkér, de nem állok meg, egyre csak megyek, süppedek, majd újra felkapaszkodok a holttestekből álló felszínre.
Nem tudom, hány napja sétálok, amikor észreveszem, hogy már csak egy élő ember maradt a szigeten. Megállok előtte, felismerem: ő volt az első segélykérő. Mélyen a szemembe néz, majd a fa gyökerére dönti fejét, lehunyja szemét, bólint és mosolyra torzul arca. Határozottan, kíméletlenül megállok előtte.
- Csaltam, látszatot adtam – rebegem.
- Tudtuk, hogy csalsz, látszatot adsz – válaszolja elhaló hangon - De a reményteljes, biztató várakozások csökkentették kínjainkat. Ez volt a dolgod. Erre kértünk. Semmi másra. S megtetted.
Őrült sírásra fakadok. Kinyitom a szemem és egy sáros, vérrel átitatott sziget közepén találom magam. Öt fa törzse kettévágva kiált az égbe, körülöttem milliók hullái csendben, de háborogva nyugszanak. Az egyik fa gyökerénél fekszem, elviselhetetlen fájdalmak között. Egyetlenegy ép embert látok ködbe burkolózva botorkálni a sárban. Felhörgök.
Nem tudom, hogy kerültem oda és miért. A sziget minden sarkát látom, amint bizonytalanul oszladoznak szét a tengerben s míg egyik oldala fokozatosan megritkul, a másik felénél újabb sárcsomó csatlakozik hozzá. Csupán néhány száz lépésembe kerül hogy egyik végéről a másikra jussak. A szigetet folyamatosan átmosó tenger tovaringatja az elszabadult testeket.
Az egyik fatörzs gyökerének irányából hörgést hallok. Ahogy feléje közelítek, egy emberi törzset vélek kibújni a sárból. Az arcból csak nagy megeröltetéssel ismerem ki az orrát, a fülét és ajkát.
- Segíts… - hörögte.
Csak nézem az arcot és a testet… és hallgatom könyörgését, amelyhez egy másik hang is csatlakozik.
- Segíts…
S a kérés lassan bejárja a kicsi szigetet ahol semmi más nincs a sáron, a testeken, az öt fatörzsön, a tengeren, a félholdon s rajtam kívül.
Néhány lépéssel tőlem egy másik ember, akinek még fél karja megvolt, szintén odaszól:
- Segíts…
Kezemmel matatni kezdek a sárban, hátha találok valamit. Csak a latyak, a vér, csontok s testrészek csúszkálnak ujjaim között. Könnyek gyűlnek szemem sarkában.
Az első ember elhallgat, a könny pedig egyre csak gyűlik a szememben. Elhalkulnak a segélykérések. A teljes csendre eszmélek fel, egyetlenegy hang, lélegzet sem visszhangzik. Összeszedem magam, s valaki újra megszólal:
- Segíts...
Elindulok a hang irányában, a talpam alatt néhány megrepedt csont kettétörik. Egészen térdig süppedek a véres latyakban. Nagy erőfeszítésembe kerül újabb lépéseket tenni. A sziget bizonytalanul imbolyog a tenger közepén.
- Kérem… - hallok egy kicsit távolabbról egy másik hangot.
A sziget újra megszólal, a kérések minden talpalatnyi részről érkeznek.
Megindulok felkeresni mindannyiójukat. Minden segélykérőhöz odamegyek: amint megérkezek az egyikhez, a szemembe néz és kér, könyörög. Miután elhagyom őt, elhallgat, s a várakozás megkönnyebülésének sóhajának kíséretében folytatom utamat.
Így sétálok szürke, ködös napokon és tiszta éjszakákon át a szigeten, körbe-körbe, keresztül-kasul, s minden egyes haldokló újra és újra segítséget kér tőlem.
A kérések óráról-órára ritkulnak. Mellkasom mind erőteljesebben szúr, sajog, számonkér, de nem állok meg, egyre csak megyek, süppedek, majd újra felkapaszkodok a holttestekből álló felszínre.
Nem tudom, hány napja sétálok, amikor észreveszem, hogy már csak egy élő ember maradt a szigeten. Megállok előtte, felismerem: ő volt az első segélykérő. Mélyen a szemembe néz, majd a fa gyökerére dönti fejét, lehunyja szemét, bólint és mosolyra torzul arca. Határozottan, kíméletlenül megállok előtte.
- Csaltam, látszatot adtam – rebegem.
- Tudtuk, hogy csalsz, látszatot adsz – válaszolja elhaló hangon - De a reményteljes, biztató várakozások csökkentették kínjainkat. Ez volt a dolgod. Erre kértünk. Semmi másra. S megtetted.
Őrült sírásra fakadok. Kinyitom a szemem és egy sáros, vérrel átitatott sziget közepén találom magam. Öt fa törzse kettévágva kiált az égbe, körülöttem milliók hullái csendben, de háborogva nyugszanak. Az egyik fa gyökerénél fekszem, elviselhetetlen fájdalmak között. Egyetlenegy ép embert látok ködbe burkolózva botorkálni a sárban. Felhörgök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése