A nemzetközi szervezetekben a hangulat az izzás fokára hágott: a főnökség tárgyalt, alkudozott, megállapodásokat kötött, az adminisztrációs részleg pedig a megbeszélteket rögzítette, helyesbítette, módosította és a hiányosakat visszaküldte újratárgyalásra. A gépezet tökéletesen működött: a kitűzött határidő napján úgy tűnt, hogy mindennel elkészültek: lefoglalták a konferenciatermet, megkötötték a szerződést a város legjobb tolmácsával, elkészítették a prezentációs anyagokat és az erre az alkalomra különös kivitelezésű irattartókat is. Már csak egynéhány, apróbb feladat várt a befejezésére, mint amilyen maga a konferencia tematikájának leszögezése, az előadások sorrendje, mindezek megfogalmazása, kinyomtatása, lefordíttatása. Hátramaradt még a konferencia főtámogatója szállásának lefoglalása, aki nemcsak magának a konferenciának a kiötlője volt, de jelentős összeggel járult hozzá ennek kivitelezéséhez, szinte az összes költséget, beleértve a szervezők kemény munkájának megtérítését is vállalta. Mindezek a feladatok a szervezés utolsó napjaira maradtak, ennek ellenére mindenki úgy érezte, hogy a konferenciának mérhetetlen sikere lesz, szinte semmi nem állhatott a szervezetek és a konferencia között, nem hiúsíthatta meg a gondosan kitervelt eseményt. Még a konferencia megvalósításához szükséges pénz is megérkezett a főszervezőként és felelősként kijelölt szervezet számlájára, mégpedig bőségesen a szükségesen felül, nehogy bárki az előkészítők és a résztvevők közül hiányt szenvedjen, vagy elégedetlen legyen fizetségével. Mindez annyit jelentett, hogy semmi, de semmi nem maradt már hátra, minthogy megvárni a konferencia kezdetét.
Az eseményt megelőző napon, amikor a legutolsó apró részletet is véglegesítettek, a főszervezőnek kijelölt szervezet egyik legkiválóbb és legalkalmasabb munkatársának vélt igazgatónőt, akinek a kommunikációja – kommunikációs szakemberi végzettségét igazolóan - a félreértés-sorozatok megállíthatatlan gyakorlásában merült ki, kiküldték a repülőtérre, hogy fogadja az esemény főtámogatóját és elkísérje őt a szállására. Az eredeti terv szerint az igazgatónőnek a város központjában elhelyezkedő, neves 5 csillagos szállodáig vezető úton meg kellett volna mutatnia a vendégnek a konferencia tervezetét, valamint ez idő alatt kellett megbeszélnie vele az eseménymegnyitót megelőző, frappáns üdvözlő szöveget.
Az igazgatónő nem leplezett boldogsággal és ideges remegéssel vállalta a rá hárult feladatot, így annak fontosságára és sorsdöntő sikerére hivatkozva a reggeli szünetét követően hazament felfrissülni és délután 3 órakor már kint volt a reptéren.
A repülőgép 40 perc késéssel érkezett, a kedvezőtlen időjárás és a köd miatt. Az igazgatónőnek a rossz időjárás csupán egy kis bosszantásnak tűnt, a konferencia gyenge és legyőzhető ellenségének, amely pont azért keletkezett, hogy megzavarja azt a boldogságot és kellemes izgalmat, amely egy ilyen esemény velejárója.
Az igazgatónő tanult mosollyal helyet foglalt a terminál kijáratánál és magában gyakorolta azokat az előre megfogalmazott kommunikációs közhelyeket és – bezzeg volt belőlük – sziporkákat, amelyeknek előkészítésére, megfogalmazására teljes egy hónap állt rendelkezésére. Eme nemes feladat megoldásában az amerikai marketing sorozat- és ponyvakönyvek egész könyvtára rendelkezésére állt.
Amint a terminálon üldögélt, magába és a szövegbe mélyedve, egyszerre arra lett figyelmes, hogy a vendég, szerény poggyászával az oldalán, megjelent a tranzit helységben. A vendég mosolyogva integetett az igazgatónak, miközben lassan az útlevél ellenőrzés felé vette az irányt.
Az ellenőrzőpont előtt rövid sor állt, így csupán néhány percet kellett várnia ahhoz, hogy az útlevelét a repülőtéri személyzet alaposan szemügyre vegye.
A várakozástól eltérően – ámbár gyorsan sorra jutott – az ellenőrzés elhúzódott, sőt... A repülőtéri személyzet, miután a számítógépbe ütötte adatait, csodálkozó, egyben győzedelmes mosollyal az arcukon jeleztek a biztonságiaknak és a főnökségnek, majd hosszas suttogásba kezdtek egymás között. Egy kisebb káosz kezdett kibontakozni az útlevél ellenőrző ponton, a vendéget félrehívták, hogy a mögötte kígyózó sort ne tartsa fel. A férfi először zavarba jött, majd arca hirtelen céklavörössé vált. Kétoldalt karon fogták és bevezették a gyanús személyek kivizsgálására és kikérdezésére szolgáló, üvegfalas helyiségbe. Az egyik alkalmazott székkel kínálta, a másik elhagyta az irodát. A vendég nem tehetett mást, helyet foglalt a székben és kicsit bizonytalanul, de megnyugtatólag integetni kezdett az üvegfal túlsó oldalán váró igazgatónő irányában. Az igazgatónőnek sikerült leolvasnia a vendég szájáról, hogy „ez csak egy rutinellenőrzés, ne aggódjon...”
De a percek múltak, a vendég pedig nem tudta ilyen sokáig színlelni a jókedvet és gondtalanságot, ezért önkéntelenül, bamba képpel nézegetni kezdte a többi utast. A kommunikációs igazgatónő úgy érezte, hogy néhány percen belül beteg lesz, ha ez a gond nem oldódik meg saját magától.
Több, mint fél óra múlt el, amikor az első alkalmazott visszaérkezett a szűkös, és túlságosan nyilvános irodába a főnökével. Minél tovább beszéltek a férfihoz, arca annál inkább kezdett hasonlítani egy olyan tehetetlen kisbabáéhoz, akit a civilizáció összes abnormalitása miatt okolnak. A kint álldogáló igazgatónő érezte, hogy MOST valami olyasmi készülődik, amire nincs felkészülve. MOST tennie kell valamit – hogy megmentse a vendéget, hogy megmentse a konferenciát...
Eldöntötte, hogy elmegy az illetékesekhez, de egy pillanatra hatalmába kerítette a pánik – ez nem egy kimondottan jó ötlet, először beszélnie kell a vendéggel, lehet, hogy ő tudja, miről van szó. Így hát mobiljához nyúlt és tárcsázta a férfi telefonját, aki az üvegfalon keresztül üres tekintettel bámulta az igazgatónőt. A férfi engedélyt kért a személyzettől, hogy felvegye a telefonját, és az igazgatónő irányába mutatott. A személyzetnek nem sikerült szemügyre vennie a hívót, mert az igazgatónő úgy tett, mintha erősen koncentrált volna a hívásra, és magassarkú cipőjének sarkán egyensúlyozva fordított hátat az üvegfalnak, majd lehajtott fejjel fordult ismét feléjük. A személyzet engedélyt adott a telefonbeszélgetésre, így a vendég zavartan elmondhatta az igazgatónőnek, hogy nem engedik a tranzitnál tovább, és nem tudja, miért. Emlékszik, hogy egyszer még nagyon régen kapott a hatóságoktól egy hivatalos levelet, amelyben egy határidőt emlegettek, december 25-ét, ami pontosan 9 nap múlva lesz. Már nem emlékszik, mikor írták a levelet, és arra sem, hogy pontosan mi volt benne, mivel egy idegen nyelven írták. Csak sejti, hogy valószínűleg megtiltották neki azt, hogy az ország területére lépjen, egy bizonyos bűncselekmény miatt vagy valami hasonló lehetett...
A személyzet közben tanácskozott, majd amikor a férfi befejezte a telefonbeszélgetést, visszakísérték őt a tranzit részlegre.
Az igazgatónő nyomkodni kezdte a tarkóját, így okozván fájdalmat magának, hogy azonnal beteg legyen – ez már számtalanszor bevált és az adott pillanatban ez tűnt a legjobb ötletnek és megoldásnak saját magára nézve. De nem viselkedhetett úgy, mintha semmi sem történt volna – ez biztos botránnyá válna. Legalább valamilyen elfogadható látszatcselekedetet kellene véghezvinnie: hogy bebizonyítsa, betegsége ellenére erős, képes és eléggé talpraesett ahhoz, hogy egy ilyen kis gondot megoldjon az útlevél ellenőrzési hivatalnál. Ráadásul a hatóságokkal ápolt szoros kapcsolatairól szóló folytonos dicsekvéseit ez az eset súlyosan megingathatja, akár ki is billentheti alóla az igazgatói széket. Gyorsan felmérte az esélyeit, majd az útlevél ellenőrző ponthoz vette irányát. Kommunikációs eszközeinek sablonjait magában mormogva azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy csupán afelől érdeklődik, mi okozott gondot, mégpedig semmi más indíttatásból, csupán azért, hogy be tudjon számolni a munkatársainak. Miután a személyzet tájékoztatta az általános, kiadható információkról, pont elegendőt ahhoz, hogy megszökjön a helyszínről, felhívta a konferencia főszervezőjét és felelősét, aki pont abban az időben álmodta délutáni álmát a konferencia sikerességéről.
A konferencia főszervezője a harmadik telefoncsörgésre ébredt fel. A hír teljesen kiborította a főszervezőt, aki gyors egymásutánban, összefüggéstelen utasításokkal kezdte ellátni az igazgatónőt, hova menjen, mit tegyen, de az igazgatónőt nem olyan fából faragták: felkészült, hogy otthagyja az egészet, hazamegy, ezért minden előre eltervelt és begyakorolt manipulatív kommunikációs eszközét bedobva elmagyarázta a főszervezőnek, hogy a jelenlegi helyzet, na meg az ő állapota is azt diktálja, hogy ne tegyen semmit.
Miután letette a kagylót, azzal a jó érzéssel, hogy megszökhet, felhívta a tranzitban álldogáló vendéget és értesítette, hogy intézkedik, uralják a helyzetet és minden rendben lesz, de rosszul érzi magát, ezért haza kell mennie. A férfi gyors felépülést kívánt neki.
A legfontosabb éjszaka elmúlott. Kora reggel a kommunikációs igazgatónő kicsit idegesen ébredt, és azzal a molekuláris reménnyel, hogy minden magától megoldódott. Ámbár testhőmérséklete normális volt, és semmilyen jele nem volt annak, hogy sikerült volna lebetegítenie magát, amely jelen esetben egy nagyon jó kifogás lett volna arra nézve, miért nem intézkedett – amennyiben a vendég még mindig a tranzitban tartózkodik – eluralkodott rajta a kiütéses pánik. Hőmérséklete másodpercek alatt váltakozott az égő láz és az elviselhetetlen hidegrázás között, oly mértékben, hogy sikerült az állára és az ajka szélére egy jókora herpeszt produkálnia. Ám ekkor jutott eszébe, hogy ezek azok a helyzetek, amikor a telefon élet- és karriermegmentő eszközzé válhat. Nem volt mersze felhívni a vendéget, de kíváncsi volt, mi történt vele, ezért gyermeteg – és a biztonság kedvéért kicsit gyengélkedő - hangon felhívta a főszervezőt, megérdeklődni, minden rendben van-e. Amikor a főszervező hihetetlen önuralommal és visszafojtott idegességgel elmondta neki, hogy a vendég még mindig a tranzitban van, az igazgatónő gyorsan lecsapta a telefonkagylót és felhívta az irodát. Színlelt rekedtséggel és elaléló hangon mondta el a rettenetes hírt a kollégáinak: milyen rémálom történt a tegnapi nap folyamán, ami egészen az éjszakába nyúlott és hogy ő olyannyira lebetegedett az események súlya alatt, hogy képtelenné vált elhagyni nem csak a lakását, de az ágyát sem.
Közben a tranzitban időző vendég az éjszaka során 10 automata kávét fogyasztott el, amelyeknek ára háromszorosa volt a belvárosi, drága kávézókban rendelt kávéknál (jattot beleértve). Újságot vásárolt magának és az idő minden pillanatában arra várt, hogy a konferencia szervezői megoldják a gondját. „Ez az Ő gondjuk is” – vélekedett. „holnap reggel pontosan 10.30-kor köszöntő beszédet mondok. Segíteniük KELL rajtam.” De ahogy múlt az idő, mind gyanakvóbbá vált. „De mi van, ha mégsem? Ha mégsem oldják meg ezt a helyzetet? Nem, ez nem lehet – muszáj megoldaniuk. Mi lesz a konferenciával? Mindenki észre fogja venni, hogy a rendezvény fő támogatója nem jött meg!” Miután meggyőzte magát a helyzet megoldásának biztos sikerével, elszundított a tranzit folyosóján levő padok egyikén.
Másnap, a várva-várt konferencia napjának reggelén 9 órakor öt munkatárs a szervezetből megérkezett az esemény helyszínére: a háttérben serénykedők kicsi csoportja, akik nem kímélve magukat cipelték a konferencia sikerét támogató eszközöket: flip chart táblát, névkitűzőket, irattartókat... A kis csoporthoz hamarosan csatlakozott egy fiatal, reménykedő és lelkes fiúk és lányokból álló csapat, akiket valóban érdekelte az esemény, mivel egyetemisták lévén, a tanulmányaik folytatásához, szükségük volt nem csupán a konferencia látogatásával járó tanulmányi pontokra, de maga a téma is valószínűleg sokat járulhatott hozzá további tanulmányaik irányvonalában. Kicsit később azok a vendégek érkeztek, akik részben vonták csak bele magukat a konferencia szervezésébe, leginkább külsősök, majd 5 perccel az esemény előtt érkeztek a legfontosabb vendégek, beleértve a szónokokat, előadókat és magát a konferencia főszervezőjét. Mindenki elfoglalta a számára kijelölt helyet, maga elé vette az előre szétosztogatott iratokat és szórólapokat. Némelyikőjük azonnal zsebre vágta az egyedi készítésű tollat, amelyet erre az alkalomra készítettek.
A teremben fesztelenül ültek a vendégek és a szónokok, a főszervező pedig felállt, megköszörülte a torkát, és egy kis tanácskozás után beleszólt a mikrofonba. A tolmács elkezdhette munkáját, projektorok bekapcsolva, a lézer mutatópálca is tökéletesen működött... A főszervező beszéde egyszerű, kedves, célratörő volt.
Néhány résztvevő a hátsó sorban csendesen érdeklődni kezdett – valaki hiányzik... A suttogó kérdések betöltötték az egész termet, majd amikor már szinte elnyomták a szónoki beszéd érthetőségét, a főszervező kénytelen volt elmondani, hogy „az esemény fő támogatójának apró gondjai akadtak, késésben van, de reményeink szerint minden másodpercben megérkezik.” Közben bólogatott, és megértésre, türelemre intette a közönséget, akik a kielégítő válasz ismeretében megnyugodtak, és összpontosítani tudtak az eseményre.
Ugyanakkor a reggel az irodában szokványos volt, jobban mondva előrelátható: a kommunikációs igazgató otthon maradt, a főnökség többi tagja a tetszetős kolleginákkal együtt a konferencián üldögélt, szundikált, míg a kisegítő személyzet olyan kisebb jelentőségű feladatokon dolgozott, mint a több évre kiterjedő, a szervezet életét, létjogosultságát és többéves működését megalapozó nemzetközi szerződések megfogalmazása.
Tizenegy óra körül, amikor a fő támogatónak az eredeti terv szerint be kellett volna fejeznie megnyitó beszédét és el kellett volna köszönnie, ő, jómaga, a tranzitban, hirtelen megvilágosodott, felismerte a helyzetet: otthagyták és elfelejtették. Világossá vált számára, és már NEM KÉTELKEDETT abban, hogy nemhogy a gondját nem oldották meg, de senkinek esze ágában sincs, hogy megtegye. Ghandi türelmét meghazudtoló módon elfogyasztotta a harmadik szendvicsét, ötödször belenézett a padon hagyott újságok egyikébe és ismételten felhívta a kommunikációs igazgatót, legalább annyiban segítsen neki, hogy hazautazhasson. Ugyanis az útlevél ellenőrök, amikor felvázolták a helyzetét, csupán két lehetőséget ajánlottak fel neki, mint lehetséges megoldást: megvárja december 25-ét a tranzitban, és ezután szabad emberként elhagyhatja a repülőteret, vagy megvárja a repülőgépet, amelyre jegye van és hazautazhat. Szerencsére, a repülőgépe két nap múlva indul haza, azonban nem kívánt már több időt tölteni a tranzitban, ezért kérte az igazgatónő segítségét, változtassák meg a repülőjegyét egy korábbi időpontra.
Az igazgatónő csendesen szólt bele a telefonba, különösképpen arra ügyelve, hogy a hangja gyengesége és az emberfeletti jóindulatáról tanúskodó dallamossága elérje a kívánt hatást. Elmondta, hogy minden tőle telhetőt megtesz, ezért lediktálta neki a szervezet egyik munkatársának közvetlen irodai számát, kérje az ő közbenjárását.
Az eseményt megelőző napon, amikor a legutolsó apró részletet is véglegesítettek, a főszervezőnek kijelölt szervezet egyik legkiválóbb és legalkalmasabb munkatársának vélt igazgatónőt, akinek a kommunikációja – kommunikációs szakemberi végzettségét igazolóan - a félreértés-sorozatok megállíthatatlan gyakorlásában merült ki, kiküldték a repülőtérre, hogy fogadja az esemény főtámogatóját és elkísérje őt a szállására. Az eredeti terv szerint az igazgatónőnek a város központjában elhelyezkedő, neves 5 csillagos szállodáig vezető úton meg kellett volna mutatnia a vendégnek a konferencia tervezetét, valamint ez idő alatt kellett megbeszélnie vele az eseménymegnyitót megelőző, frappáns üdvözlő szöveget.
Az igazgatónő nem leplezett boldogsággal és ideges remegéssel vállalta a rá hárult feladatot, így annak fontosságára és sorsdöntő sikerére hivatkozva a reggeli szünetét követően hazament felfrissülni és délután 3 órakor már kint volt a reptéren.
A repülőgép 40 perc késéssel érkezett, a kedvezőtlen időjárás és a köd miatt. Az igazgatónőnek a rossz időjárás csupán egy kis bosszantásnak tűnt, a konferencia gyenge és legyőzhető ellenségének, amely pont azért keletkezett, hogy megzavarja azt a boldogságot és kellemes izgalmat, amely egy ilyen esemény velejárója.
Az igazgatónő tanult mosollyal helyet foglalt a terminál kijáratánál és magában gyakorolta azokat az előre megfogalmazott kommunikációs közhelyeket és – bezzeg volt belőlük – sziporkákat, amelyeknek előkészítésére, megfogalmazására teljes egy hónap állt rendelkezésére. Eme nemes feladat megoldásában az amerikai marketing sorozat- és ponyvakönyvek egész könyvtára rendelkezésére állt.
Amint a terminálon üldögélt, magába és a szövegbe mélyedve, egyszerre arra lett figyelmes, hogy a vendég, szerény poggyászával az oldalán, megjelent a tranzit helységben. A vendég mosolyogva integetett az igazgatónak, miközben lassan az útlevél ellenőrzés felé vette az irányt.
Az ellenőrzőpont előtt rövid sor állt, így csupán néhány percet kellett várnia ahhoz, hogy az útlevelét a repülőtéri személyzet alaposan szemügyre vegye.
A várakozástól eltérően – ámbár gyorsan sorra jutott – az ellenőrzés elhúzódott, sőt... A repülőtéri személyzet, miután a számítógépbe ütötte adatait, csodálkozó, egyben győzedelmes mosollyal az arcukon jeleztek a biztonságiaknak és a főnökségnek, majd hosszas suttogásba kezdtek egymás között. Egy kisebb káosz kezdett kibontakozni az útlevél ellenőrző ponton, a vendéget félrehívták, hogy a mögötte kígyózó sort ne tartsa fel. A férfi először zavarba jött, majd arca hirtelen céklavörössé vált. Kétoldalt karon fogták és bevezették a gyanús személyek kivizsgálására és kikérdezésére szolgáló, üvegfalas helyiségbe. Az egyik alkalmazott székkel kínálta, a másik elhagyta az irodát. A vendég nem tehetett mást, helyet foglalt a székben és kicsit bizonytalanul, de megnyugtatólag integetni kezdett az üvegfal túlsó oldalán váró igazgatónő irányában. Az igazgatónőnek sikerült leolvasnia a vendég szájáról, hogy „ez csak egy rutinellenőrzés, ne aggódjon...”
De a percek múltak, a vendég pedig nem tudta ilyen sokáig színlelni a jókedvet és gondtalanságot, ezért önkéntelenül, bamba képpel nézegetni kezdte a többi utast. A kommunikációs igazgatónő úgy érezte, hogy néhány percen belül beteg lesz, ha ez a gond nem oldódik meg saját magától.
Több, mint fél óra múlt el, amikor az első alkalmazott visszaérkezett a szűkös, és túlságosan nyilvános irodába a főnökével. Minél tovább beszéltek a férfihoz, arca annál inkább kezdett hasonlítani egy olyan tehetetlen kisbabáéhoz, akit a civilizáció összes abnormalitása miatt okolnak. A kint álldogáló igazgatónő érezte, hogy MOST valami olyasmi készülődik, amire nincs felkészülve. MOST tennie kell valamit – hogy megmentse a vendéget, hogy megmentse a konferenciát...
Eldöntötte, hogy elmegy az illetékesekhez, de egy pillanatra hatalmába kerítette a pánik – ez nem egy kimondottan jó ötlet, először beszélnie kell a vendéggel, lehet, hogy ő tudja, miről van szó. Így hát mobiljához nyúlt és tárcsázta a férfi telefonját, aki az üvegfalon keresztül üres tekintettel bámulta az igazgatónőt. A férfi engedélyt kért a személyzettől, hogy felvegye a telefonját, és az igazgatónő irányába mutatott. A személyzetnek nem sikerült szemügyre vennie a hívót, mert az igazgatónő úgy tett, mintha erősen koncentrált volna a hívásra, és magassarkú cipőjének sarkán egyensúlyozva fordított hátat az üvegfalnak, majd lehajtott fejjel fordult ismét feléjük. A személyzet engedélyt adott a telefonbeszélgetésre, így a vendég zavartan elmondhatta az igazgatónőnek, hogy nem engedik a tranzitnál tovább, és nem tudja, miért. Emlékszik, hogy egyszer még nagyon régen kapott a hatóságoktól egy hivatalos levelet, amelyben egy határidőt emlegettek, december 25-ét, ami pontosan 9 nap múlva lesz. Már nem emlékszik, mikor írták a levelet, és arra sem, hogy pontosan mi volt benne, mivel egy idegen nyelven írták. Csak sejti, hogy valószínűleg megtiltották neki azt, hogy az ország területére lépjen, egy bizonyos bűncselekmény miatt vagy valami hasonló lehetett...
A személyzet közben tanácskozott, majd amikor a férfi befejezte a telefonbeszélgetést, visszakísérték őt a tranzit részlegre.
Az igazgatónő nyomkodni kezdte a tarkóját, így okozván fájdalmat magának, hogy azonnal beteg legyen – ez már számtalanszor bevált és az adott pillanatban ez tűnt a legjobb ötletnek és megoldásnak saját magára nézve. De nem viselkedhetett úgy, mintha semmi sem történt volna – ez biztos botránnyá válna. Legalább valamilyen elfogadható látszatcselekedetet kellene véghezvinnie: hogy bebizonyítsa, betegsége ellenére erős, képes és eléggé talpraesett ahhoz, hogy egy ilyen kis gondot megoldjon az útlevél ellenőrzési hivatalnál. Ráadásul a hatóságokkal ápolt szoros kapcsolatairól szóló folytonos dicsekvéseit ez az eset súlyosan megingathatja, akár ki is billentheti alóla az igazgatói széket. Gyorsan felmérte az esélyeit, majd az útlevél ellenőrző ponthoz vette irányát. Kommunikációs eszközeinek sablonjait magában mormogva azt a látszatot igyekezett kelteni, hogy csupán afelől érdeklődik, mi okozott gondot, mégpedig semmi más indíttatásból, csupán azért, hogy be tudjon számolni a munkatársainak. Miután a személyzet tájékoztatta az általános, kiadható információkról, pont elegendőt ahhoz, hogy megszökjön a helyszínről, felhívta a konferencia főszervezőjét és felelősét, aki pont abban az időben álmodta délutáni álmát a konferencia sikerességéről.
A konferencia főszervezője a harmadik telefoncsörgésre ébredt fel. A hír teljesen kiborította a főszervezőt, aki gyors egymásutánban, összefüggéstelen utasításokkal kezdte ellátni az igazgatónőt, hova menjen, mit tegyen, de az igazgatónőt nem olyan fából faragták: felkészült, hogy otthagyja az egészet, hazamegy, ezért minden előre eltervelt és begyakorolt manipulatív kommunikációs eszközét bedobva elmagyarázta a főszervezőnek, hogy a jelenlegi helyzet, na meg az ő állapota is azt diktálja, hogy ne tegyen semmit.
Miután letette a kagylót, azzal a jó érzéssel, hogy megszökhet, felhívta a tranzitban álldogáló vendéget és értesítette, hogy intézkedik, uralják a helyzetet és minden rendben lesz, de rosszul érzi magát, ezért haza kell mennie. A férfi gyors felépülést kívánt neki.
A legfontosabb éjszaka elmúlott. Kora reggel a kommunikációs igazgatónő kicsit idegesen ébredt, és azzal a molekuláris reménnyel, hogy minden magától megoldódott. Ámbár testhőmérséklete normális volt, és semmilyen jele nem volt annak, hogy sikerült volna lebetegítenie magát, amely jelen esetben egy nagyon jó kifogás lett volna arra nézve, miért nem intézkedett – amennyiben a vendég még mindig a tranzitban tartózkodik – eluralkodott rajta a kiütéses pánik. Hőmérséklete másodpercek alatt váltakozott az égő láz és az elviselhetetlen hidegrázás között, oly mértékben, hogy sikerült az állára és az ajka szélére egy jókora herpeszt produkálnia. Ám ekkor jutott eszébe, hogy ezek azok a helyzetek, amikor a telefon élet- és karriermegmentő eszközzé válhat. Nem volt mersze felhívni a vendéget, de kíváncsi volt, mi történt vele, ezért gyermeteg – és a biztonság kedvéért kicsit gyengélkedő - hangon felhívta a főszervezőt, megérdeklődni, minden rendben van-e. Amikor a főszervező hihetetlen önuralommal és visszafojtott idegességgel elmondta neki, hogy a vendég még mindig a tranzitban van, az igazgatónő gyorsan lecsapta a telefonkagylót és felhívta az irodát. Színlelt rekedtséggel és elaléló hangon mondta el a rettenetes hírt a kollégáinak: milyen rémálom történt a tegnapi nap folyamán, ami egészen az éjszakába nyúlott és hogy ő olyannyira lebetegedett az események súlya alatt, hogy képtelenné vált elhagyni nem csak a lakását, de az ágyát sem.
Közben a tranzitban időző vendég az éjszaka során 10 automata kávét fogyasztott el, amelyeknek ára háromszorosa volt a belvárosi, drága kávézókban rendelt kávéknál (jattot beleértve). Újságot vásárolt magának és az idő minden pillanatában arra várt, hogy a konferencia szervezői megoldják a gondját. „Ez az Ő gondjuk is” – vélekedett. „holnap reggel pontosan 10.30-kor köszöntő beszédet mondok. Segíteniük KELL rajtam.” De ahogy múlt az idő, mind gyanakvóbbá vált. „De mi van, ha mégsem? Ha mégsem oldják meg ezt a helyzetet? Nem, ez nem lehet – muszáj megoldaniuk. Mi lesz a konferenciával? Mindenki észre fogja venni, hogy a rendezvény fő támogatója nem jött meg!” Miután meggyőzte magát a helyzet megoldásának biztos sikerével, elszundított a tranzit folyosóján levő padok egyikén.
Másnap, a várva-várt konferencia napjának reggelén 9 órakor öt munkatárs a szervezetből megérkezett az esemény helyszínére: a háttérben serénykedők kicsi csoportja, akik nem kímélve magukat cipelték a konferencia sikerét támogató eszközöket: flip chart táblát, névkitűzőket, irattartókat... A kis csoporthoz hamarosan csatlakozott egy fiatal, reménykedő és lelkes fiúk és lányokból álló csapat, akiket valóban érdekelte az esemény, mivel egyetemisták lévén, a tanulmányaik folytatásához, szükségük volt nem csupán a konferencia látogatásával járó tanulmányi pontokra, de maga a téma is valószínűleg sokat járulhatott hozzá további tanulmányaik irányvonalában. Kicsit később azok a vendégek érkeztek, akik részben vonták csak bele magukat a konferencia szervezésébe, leginkább külsősök, majd 5 perccel az esemény előtt érkeztek a legfontosabb vendégek, beleértve a szónokokat, előadókat és magát a konferencia főszervezőjét. Mindenki elfoglalta a számára kijelölt helyet, maga elé vette az előre szétosztogatott iratokat és szórólapokat. Némelyikőjük azonnal zsebre vágta az egyedi készítésű tollat, amelyet erre az alkalomra készítettek.
A teremben fesztelenül ültek a vendégek és a szónokok, a főszervező pedig felállt, megköszörülte a torkát, és egy kis tanácskozás után beleszólt a mikrofonba. A tolmács elkezdhette munkáját, projektorok bekapcsolva, a lézer mutatópálca is tökéletesen működött... A főszervező beszéde egyszerű, kedves, célratörő volt.
Néhány résztvevő a hátsó sorban csendesen érdeklődni kezdett – valaki hiányzik... A suttogó kérdések betöltötték az egész termet, majd amikor már szinte elnyomták a szónoki beszéd érthetőségét, a főszervező kénytelen volt elmondani, hogy „az esemény fő támogatójának apró gondjai akadtak, késésben van, de reményeink szerint minden másodpercben megérkezik.” Közben bólogatott, és megértésre, türelemre intette a közönséget, akik a kielégítő válasz ismeretében megnyugodtak, és összpontosítani tudtak az eseményre.
Ugyanakkor a reggel az irodában szokványos volt, jobban mondva előrelátható: a kommunikációs igazgató otthon maradt, a főnökség többi tagja a tetszetős kolleginákkal együtt a konferencián üldögélt, szundikált, míg a kisegítő személyzet olyan kisebb jelentőségű feladatokon dolgozott, mint a több évre kiterjedő, a szervezet életét, létjogosultságát és többéves működését megalapozó nemzetközi szerződések megfogalmazása.
Tizenegy óra körül, amikor a fő támogatónak az eredeti terv szerint be kellett volna fejeznie megnyitó beszédét és el kellett volna köszönnie, ő, jómaga, a tranzitban, hirtelen megvilágosodott, felismerte a helyzetet: otthagyták és elfelejtették. Világossá vált számára, és már NEM KÉTELKEDETT abban, hogy nemhogy a gondját nem oldották meg, de senkinek esze ágában sincs, hogy megtegye. Ghandi türelmét meghazudtoló módon elfogyasztotta a harmadik szendvicsét, ötödször belenézett a padon hagyott újságok egyikébe és ismételten felhívta a kommunikációs igazgatót, legalább annyiban segítsen neki, hogy hazautazhasson. Ugyanis az útlevél ellenőrök, amikor felvázolták a helyzetét, csupán két lehetőséget ajánlottak fel neki, mint lehetséges megoldást: megvárja december 25-ét a tranzitban, és ezután szabad emberként elhagyhatja a repülőteret, vagy megvárja a repülőgépet, amelyre jegye van és hazautazhat. Szerencsére, a repülőgépe két nap múlva indul haza, azonban nem kívánt már több időt tölteni a tranzitban, ezért kérte az igazgatónő segítségét, változtassák meg a repülőjegyét egy korábbi időpontra.
Az igazgatónő csendesen szólt bele a telefonba, különösképpen arra ügyelve, hogy a hangja gyengesége és az emberfeletti jóindulatáról tanúskodó dallamossága elérje a kívánt hatást. Elmondta, hogy minden tőle telhetőt megtesz, ezért lediktálta neki a szervezet egyik munkatársának közvetlen irodai számát, kérje az ő közbenjárását.
Az irodában pont a szerződés véglegesítésén dolgozott az ügyvédbojtár, aki, amikor meghallotta a főtámogató kétségbeesett hangját, megérezte: ennek az embernek a sorsa valóban csak az ő kezében van. Szeme ködössé vált, mégis azt kellett válaszolnia a tranzitban le-fel járkáló embernek, hogy csupán annyit tud tenni a helyzetében, hogy faxot küld a hivataloknak és a repülőtérnek egyaránt. Nem ígért neki semmit – de AKART segíteni rajta. Ő volt tulajdonképpen az egyetlen ember az egész szervezetben, aki egyáltalán kísérletet tett arra, hogy kiszabadítsa a szerencsétlen embert üvegkalitkájából. Félretette munkáját és rövid időn belül megfogalmazott egy méltányossági kérvényt, amelybe részletekbe menően belefogalmazta, mi történt vendégükkel és fő támogatójukkal. Arra is ügyelt, hogy a levélben foglaltakkal senkit ne sértsen meg, senkit ne vonjon felelősségre. Csupán a kérelem tárgyilagosságára és a hatóságok könyörületének kérésére összpontosult.
Közben a tranzit ember visszahívta a kommunikációs igazgatót és megköszönte segítőkészségét: amikor az igazgatónő meghallotta, hogy VAN egy ember az irodában, aki valóban segít a vendégnek kikecmeregnie kínos helyzetéből, újabb lehetőséget látott magának arra, hogy mentse az irháját, mégpedig úgy, hogy az egész ügy lebonyolításának ellenőrzését és kézben tartását magára vegye: minden ötödik percben felhívta az ügyvédbojtárt, újabb és újabb kérdésekkel, újabb és újabb útbaigazításokkal, követelőzve és ordítozva, nem kímélvén az ügyvédbojtár gyenge pontjait, amelyeket csak olyan ember képes megtenni, akinek fogalma sincs, hogy mi is történik valójában.
Már dél is elmúlt, amikor a konferencia résztvevői ebédszünetre mentek. Szakmai vitákat folytatva fogyasztották a főtámogató bőséges vendéglátását, miközben mindannyian különösen tapintatosnak bizonyultak azzal, hogy fel sem említették a tranzitban hagyott főtámogató nevét.
A délután folyamán a tranzit ember ismét elszundított a padján, amelyet az üres kávés poharak segítségével kisajátított magának. Miután erőre kapott, ismételten felhívta az ügyvédbojtárt, csupán ellenőrzésképp, mekkora sikerrel járt a hatóságoknál. Megkérdezte, valóban két, vagy akár kilenc napot kell-e még töltenie a tranzitban, ugyanis kiszámolta, hogy a tranzitban elfogyasztható élelem és ital olyannyira drága, hogy már csak egy napot bír ki a pénztárcája. Az ügyvédbojtár tehetetlenül tájékoztatta arról, hogy a hivatalok nem válaszolnak írásbeli megkereséseire, de még a telefonhívásait sem fogadják.
Ekkor a főtámogató eldöntötte, hogy saját kezébe veszi a sorsát: az útlevél ellenőrökhöz vette irányát, és megkérdezte tőlük, hazautazhat-e az este 8 órakor induló repülővel. Az ellenőrök nem tudtak választ adni, ezért egyikőjük ismételten eltűnt az irodák sokaságában, főnökét keresve.
A konferencia délután fél hatkor befejeződött. A fiatalabb nézők kótyagosak voltak a sok újonnan kapott információtól, a tapasztaltabbak önelégülten és másokat mélységesen lenéző módon kezeltek egymással – igen, ez a konferencia valóban sikeres volt.
Miután a vendégek zöme elhagyta a helyszínt, a szervezők egy kis csapata még ottmaradt, a túlszervezéssel járó, fölöslegesnek bizonyult eszközöket csomagolták össze. A főszervező gondosan összeszedte a megmaradt pogácsákat, süteményeket, hogy a szervezetben maradt kollégáknak is jusson a jóból.
Pont időben érkeztek vissza az irodába, egy másik ünnepségre. Az előkarácsonyira.
Innentől fogva már senki semmit nem tudott a tranzit ember sorsáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése