Z. egy jóhírű ruhakereskedelmi részvénytársaságnál volt üzletvezető, K. pedig egyetemi tanár.
Z. özvegy volt, fiát már évek óta egyedül nevelte. Házastársa elvesztése óta nehezen tudott bármihez hozzáfogni. A hosszan tartó betegség, az álmatlan éjszakák, orvosok, kórházak, végtelennek tűnő kivizsgálások, majd a hirtelen jött halál teljesen felborították életét. A napi felelősségteljes munka, a fia irányítása, gondozása azonban nem fojtották el magánéletét: kapcsolatokból bőven akadt, sőt, egyik-másik partnere olyannyira megtetszett neki, hogy még az összeköltözésre sem gondolt iszonyattal. Valamilyen oknál fogva partnerei egy idő múltán elhagyták - hogy miért, jómaga sem tudta.
K.-nak - Z.-vel ellentétben - felhőtlen volt az élete. Nagyanyjával, édesanyjával és testvérével élt egy hatalmas polgári lakásban, ahol egyéb felelőssége sem volt, minthogy a napi előadásokat fogalmazzon, dolgozatokat javítson, és vizsgáztasson. K. elégedett volt. Főleg, amióta utolsó kapcsolatának is vége lett. Ahogyan közeledett a középkorúsághoz kirajzolódni kezdett életének fennmaradt része, mely a helyzet alapján csak az egyetemből és az otthonból állhatott. De nem bánta. Már elege kezdett lenni az ideiglenes társak házsártoskodása, féltékenysége, pénzhajszolása. Mint értelmiségi, számára már nem létezett a szabadságánál nagyobb kincs, melyet féltve őrzött.
K.-t és Z.-t Z. fia hozta össze, ugyanis B. be szeretett volna íratkozni az egészségügyi szakiskolába, de túl nehéznek bizonyult számára a felvételi. Hogy esélyt adjon fiának a továbbtanuláshoz, Z. Biológia-fizika magántanárt kezdett keresni. Városszerte hirdetéseket ragasztgatott, be-benézett egyik-másik iskolába, de eredménytelenül. Mindig talált valami kivetnivalót a tanáron, egyik sem volt ínyére. Már több, mint egy hónapja tartott a tanárkeresés, amikor egy nap, végső elkeseredésében. elment az egyetemre, s az ottani faliújságra kiragasztotta a hirdetését. Nem vette észre, hogy a folyósón valaki figyeli.
K. volt az. Z.mellé állt, s hangosan olvasni kezdte a hirdetést:
- „Általános iskolás fiam mellé magántanárt keresek, orvosi szakközépiskola felvételi vizsgájára való felkészítés céljából...” Ön keresi a tanárt? – fordult hirtelen Z. felé.
- Igen, én – válaszolta. – Tud esetleg valakit?
K. elmosolyodott.
- Kb. mennyi időre gondoltak?
K. elmosolyodott.
- Kb. mennyi időre gondoltak?
- Az igazat megvallva, nem tudom. Két hónap, három… Amíg meg nem érti, és meg nem tanulja a tételeket.
K. elővette sötétkék noteszét, és hosszasan nézte.
- És hol folyna a tanítás? – tette fel a kérdést.
K. elővette sötétkék noteszét, és hosszasan nézte.
- És hol folyna a tanítás? – tette fel a kérdést.
- Erről még nem gondolkodtam. Ha nincs más megoldás, lehet nálunk, otthon, a fiam szobájában. – válaszolta Z.
- Rendben. Nézze, heti háromszor tudom vállalni, délután fél öttől hatig. Az egyetem földszintjén van a könyvtár, itt nyugodtan tanulhatunk. Ez nekem kényelmesebb.
- Mennyi lesz a …?
K. óvatosan végignézett Z.-n, s teljesen váratlanul válaszolt.
- Nem kell, hogy fájjon a feje. Megállapodunk. Ha pedig anyagi gondjai merülnének fel, azonnal szóljon, megoldjuk. – mondta K.
K. óvatosan végignézett Z.-n, s teljesen váratlanul válaszolt.
- Nem kell, hogy fájjon a feje. Megállapodunk. Ha pedig anyagi gondjai merülnének fel, azonnal szóljon, megoldjuk. – mondta K.
- Mikor kezdhetné?
- Már holnap.
Z. végre megnyugodhatott. Csak otthon jutott eszébe, hogy meg sem kérdezte a tanártól, hogy hívják, mit tanít az egyetemen, de hát ilyen az ember: egy örömhír hallatán teljesen eltompulnak a diplomáciai érzékei.
Másnap - fiával az oldalán - megjelent az egyetemen. K. határozott kézfogással üdvözölte őket, majd B.-vel eltünt a könyvtárban. Z. kiment az egyetemmel szemben levő kávézóba, újságot vett, s várta az óra végét.
Pontban hat órakor K. és B. kilépett az egyetem épületéből. K. magyarázott, B. pedig figyelte, nyelte minden szavát. Z. eléjük sietett.
K. – meglátva Z. kérdő tekintetét – elismerően bólintott, kezet fogott B.-vel, intett Z.-nek, s elment.
B. magánkívül volt a boldogságtól. Otthon is elővette könyveit, szorgalmasan aláhúzogatta a fontosabb részeket és csak vacsorára jött ki szobájából.
Nemegész egy hét elmúltával K. meghívta Z.-t és B.-t bowlingozni. Mindkettejüket, de főleg Z.-t váratlanul érte a meghívás, azonban az ifjúság szelét megérezve, elfogadta a meghívást. Másfél órán át játszottak, majd K. hazavitte őket autóval. Z. egy kicsit furcsán érezte magát. Amíg B. a hátsó ülésen a várost nézte, fülén a CD lejátszóval, hirtelen kifutott egy teljesen meggondlatlan, ösztönös mondat a száján:
- Érdekes, pont most jut eszembe: pár évvel ezelőtt majdnem összekerültem egy velem azonos neművel. – Amint kimondta, megbánta. Mintha nem is ő maga beszélt volna, hanem valaki helyette, csak úgy ömlött belőle a szó, megállíthatatlanul. – Nem tudom, miért jutott eszembe. Csak úgy kijött.
K. szótlanul figyelte az utat. A megbotránkozásnak, az undornak semmi jelét nem mutatta, Z. kijelentése inkább kíváncsivá tette, ezért fejével bólintott Z.-nek, hogy folytassa:
- Tulajdonképpen kényszer volt. Rámenős volt, erőszakos. Na, nem fizikailag, inkább olyan lyukat tudott beszélni az ember hasába. S nagyon-nagyon ragaszkodó. Szinte magába akart fojtani.
Az út fennmaradt részét csendben töltötték el. K. halkan dúdolni kezdett egy dalt, mely a rádióból szólt.
- Felugrasz? – kérdezte Z., mikor a lakásához értek. K. kissé meglepődött a meghíváson, de hamar úrrá lett magán.
Z. végre megnyugodhatott. Csak otthon jutott eszébe, hogy meg sem kérdezte a tanártól, hogy hívják, mit tanít az egyetemen, de hát ilyen az ember: egy örömhír hallatán teljesen eltompulnak a diplomáciai érzékei.
Másnap - fiával az oldalán - megjelent az egyetemen. K. határozott kézfogással üdvözölte őket, majd B.-vel eltünt a könyvtárban. Z. kiment az egyetemmel szemben levő kávézóba, újságot vett, s várta az óra végét.
Pontban hat órakor K. és B. kilépett az egyetem épületéből. K. magyarázott, B. pedig figyelte, nyelte minden szavát. Z. eléjük sietett.
K. – meglátva Z. kérdő tekintetét – elismerően bólintott, kezet fogott B.-vel, intett Z.-nek, s elment.
B. magánkívül volt a boldogságtól. Otthon is elővette könyveit, szorgalmasan aláhúzogatta a fontosabb részeket és csak vacsorára jött ki szobájából.
Nemegész egy hét elmúltával K. meghívta Z.-t és B.-t bowlingozni. Mindkettejüket, de főleg Z.-t váratlanul érte a meghívás, azonban az ifjúság szelét megérezve, elfogadta a meghívást. Másfél órán át játszottak, majd K. hazavitte őket autóval. Z. egy kicsit furcsán érezte magát. Amíg B. a hátsó ülésen a várost nézte, fülén a CD lejátszóval, hirtelen kifutott egy teljesen meggondlatlan, ösztönös mondat a száján:
- Érdekes, pont most jut eszembe: pár évvel ezelőtt majdnem összekerültem egy velem azonos neművel. – Amint kimondta, megbánta. Mintha nem is ő maga beszélt volna, hanem valaki helyette, csak úgy ömlött belőle a szó, megállíthatatlanul. – Nem tudom, miért jutott eszembe. Csak úgy kijött.
K. szótlanul figyelte az utat. A megbotránkozásnak, az undornak semmi jelét nem mutatta, Z. kijelentése inkább kíváncsivá tette, ezért fejével bólintott Z.-nek, hogy folytassa:
- Tulajdonképpen kényszer volt. Rámenős volt, erőszakos. Na, nem fizikailag, inkább olyan lyukat tudott beszélni az ember hasába. S nagyon-nagyon ragaszkodó. Szinte magába akart fojtani.
Az út fennmaradt részét csendben töltötték el. K. halkan dúdolni kezdett egy dalt, mely a rádióból szólt.
- Felugrasz? – kérdezte Z., mikor a lakásához értek. K. kissé meglepődött a meghíváson, de hamar úrrá lett magán.
- Egy kávét szívesen meginnék.
- Gyere. – B. már a lakásuk ajtaját nyitotta.
Z. hirtelen zavarbajött. A rendszeresség nem volt erőssége, a házasságából maradt emlékek porosan sorakoztak a vitrinben, az elhanyagoltság jelei már régen kiütköztek a lakásán.
K. őszinte és jóindulatú érdeklődéssel lépett be. B. már a zuhany alatt állt, igyekezett minél előbb kész lenni, hogy lefekhessen, olvashasson.
Z. kávét készített, majd leültek a nappaliban.
- Elváltál?
Z. hirtelen zavarbajött. A rendszeresség nem volt erőssége, a házasságából maradt emlékek porosan sorakoztak a vitrinben, az elhanyagoltság jelei már régen kiütköztek a lakásán.
K. őszinte és jóindulatú érdeklődéssel lépett be. B. már a zuhany alatt állt, igyekezett minél előbb kész lenni, hogy lefekhessen, olvashasson.
Z. kávét készített, majd leültek a nappaliban.
- Elváltál?
- Nem. A házastársam meghalt öt és fél évvel ezelőtt. Azóta egyedül vagyok.
- És mivel foglalkozol?
- Üzletvezető vagyok…
Z. a beszélgetés során nem tudott szabadulni azoktól a gondolatoktól, amelyek már az autóban kezdtek motoszkálni a fejében.
Az idő már éjfél felé járt, hangjuk egyre halkabb lett és egyre hosszabbak voltak a csendek a mondatok között.
S Z. ismételten meggondolatlanul cselekedett. Lassan felállt székéről, K. háta mögé állt, felé hajolt, s arcát arcához simította. Nem értette magát, miért, csak annyit érzett, hogy meg fog őrülni, ha nem kap K-tól egy kis gyengédséget. K. gondolataiba temetkezve ült, mozdulataiból nem lehetett kiolvasni semmit.
Z. hirtelen feleszmélt. Felegyenesedett, s visszaült a székére.
- Ha nem, hát nem. Én megpróbáltam… - szűrte ki a foga közül, mint egy dacos kisgyerek.
K.-t mellbeütötte a mondat. Neki még soha nem volt… nem tudja, milyen… ugyan közeledtek már hozzá többen, de soha nem jutott eszébe ilyesmi. S valamilyen oknál fogva Z. benne is felébresztette a gondolatot. Lesz, ami lesz, egy csóktól senki nem halt meg – gondolta.
Felállt, felállította Z.-t is, s magához húzta. Lassú, fürkésző, ismerkedő csók volt. Z. érezte K.-n, hogy csupán kíváncsiságból csókolja, Z. viszont apró, rövid, szenvedélykérő csókokkal próbálta felébreszteni K. vágyait. Néhány perc volt csupán, a csókokat követően kicsit értetlenül álltak egymással szemben.
- Nem hittem volna, hogy megteszed – mondta halkan Z.
Z. a beszélgetés során nem tudott szabadulni azoktól a gondolatoktól, amelyek már az autóban kezdtek motoszkálni a fejében.
Az idő már éjfél felé járt, hangjuk egyre halkabb lett és egyre hosszabbak voltak a csendek a mondatok között.
S Z. ismételten meggondolatlanul cselekedett. Lassan felállt székéről, K. háta mögé állt, felé hajolt, s arcát arcához simította. Nem értette magát, miért, csak annyit érzett, hogy meg fog őrülni, ha nem kap K-tól egy kis gyengédséget. K. gondolataiba temetkezve ült, mozdulataiból nem lehetett kiolvasni semmit.
Z. hirtelen feleszmélt. Felegyenesedett, s visszaült a székére.
- Ha nem, hát nem. Én megpróbáltam… - szűrte ki a foga közül, mint egy dacos kisgyerek.
K.-t mellbeütötte a mondat. Neki még soha nem volt… nem tudja, milyen… ugyan közeledtek már hozzá többen, de soha nem jutott eszébe ilyesmi. S valamilyen oknál fogva Z. benne is felébresztette a gondolatot. Lesz, ami lesz, egy csóktól senki nem halt meg – gondolta.
Felállt, felállította Z.-t is, s magához húzta. Lassú, fürkésző, ismerkedő csók volt. Z. érezte K.-n, hogy csupán kíváncsiságból csókolja, Z. viszont apró, rövid, szenvedélykérő csókokkal próbálta felébreszteni K. vágyait. Néhány perc volt csupán, a csókokat követően kicsit értetlenül álltak egymással szemben.
- Nem hittem volna, hogy megteszed – mondta halkan Z.
- Most már mennem kell. Holnap várni fogom B-t. Nem kell elkísérned az órára, majd hazahozom. – válaszolt ridegen K., majd kiment a lakásból.
Z.-t egész éjjel a kettősség marcangolta. Nem ismert magára. Szeme előtt végigfutott az egész élete, az összes addigi kapcsolata.
Lassan a felszínre került az az igazság, amelyet éveken át nagyon mélyen magába ásott: soha nem volt normális kapcsolata, mert vagy felnéztek rá, vagy irányították. Miért pont ő? Miért pont K.? Miért pont most, közeledve az őszülő hajtincsekhez? Ezekkel a kérdésekkel szenderült nyugtalan álomba.
Másnap a boltban eltöltött túlórázás után átugrott a közeli pizzériába, s két pizzát rendelt, a közeli közértben pedig üdítőt vett.
Pontban fél hétkor megjelentek az ajtóban K. és B. K. folyamatosan magyarázott, B. pedig kérdezett.
B. egy gyors köszönéssel bement a szobájába, bekapcsolta a rádióját, elővette könyveit és jegyzeteit és belemerült a tanulásba. K. Az előszobában maradt.
- Sietsz? – kérdezte Z.
Z.-t egész éjjel a kettősség marcangolta. Nem ismert magára. Szeme előtt végigfutott az egész élete, az összes addigi kapcsolata.
Lassan a felszínre került az az igazság, amelyet éveken át nagyon mélyen magába ásott: soha nem volt normális kapcsolata, mert vagy felnéztek rá, vagy irányították. Miért pont ő? Miért pont K.? Miért pont most, közeledve az őszülő hajtincsekhez? Ezekkel a kérdésekkel szenderült nyugtalan álomba.
Másnap a boltban eltöltött túlórázás után átugrott a közeli pizzériába, s két pizzát rendelt, a közeli közértben pedig üdítőt vett.
Pontban fél hétkor megjelentek az ajtóban K. és B. K. folyamatosan magyarázott, B. pedig kérdezett.
B. egy gyors köszönéssel bement a szobájába, bekapcsolta a rádióját, elővette könyveit és jegyzeteit és belemerült a tanulásba. K. Az előszobában maradt.
- Sietsz? – kérdezte Z.
- Nem, nem különösebben – válaszolta K.
- Akkor meghívlak egy vacsorára. Vettem pizzát.
- Ok ..
A pizza elfogyott, a tegnapi beszélgetést ott folytatták, ahol abbahagyták. B. is megvacsorázott, lezuhanyozott, és lefeküdt aludni.
Z. háta erősen fájt a sok ülőmunkától. K. észrevette Z. törekvését, hogy elnyomja derékfájását, ezért a háta mögé állt, s lassan masszírozni kezdte.
Z.-t átjárta az ernyedtség. Teljesen elengedte magát, hagyta, hogy K. keze szétmorzsolja a hátán felgyülemlett izomcsomókat. K. a heverőre intette Z.-t, s úgy folytatta munkáját. Kezét, vállát, lapockáit teljesen kilazította, a háta fokozatosan egyenesedni, erősödni kezdett.
- Kész – állt fel hirtelen K.
A pizza elfogyott, a tegnapi beszélgetést ott folytatták, ahol abbahagyták. B. is megvacsorázott, lezuhanyozott, és lefeküdt aludni.
Z. háta erősen fájt a sok ülőmunkától. K. észrevette Z. törekvését, hogy elnyomja derékfájását, ezért a háta mögé állt, s lassan masszírozni kezdte.
Z.-t átjárta az ernyedtség. Teljesen elengedte magát, hagyta, hogy K. keze szétmorzsolja a hátán felgyülemlett izomcsomókat. K. a heverőre intette Z.-t, s úgy folytatta munkáját. Kezét, vállát, lapockáit teljesen kilazította, a háta fokozatosan egyenesedni, erősödni kezdett.
- Kész – állt fel hirtelen K.
- Kössz, ez megmentett – kelt fel Z. a heverőről K. felé fordult, K. pedig lassan magához húzta. A mostani csókja már nem csupán kíváncsi, de fürkésző és szenvedélyes volt. Z. érezte derekán K. erős karját. Kissé döbbenetes, de édes volt számára észrevenni K. vágyát, amikor magához szorította, hozzásimult. K. teljesen megnyílt előtte, s Z. tudta: innen egyenes út vezet.
Ezt az estét követően együttlétük rohamosan bontakozott ki. Z. ugyan nem tudta túltenni magát azon a tényen, hogy talán meleg, K. pedig teljesen elzárkózott érzelmeinek kinyilvánulásától, s normálisnak tartotta kapcsolatukat.
S K. eldöntötte, próbaként összeköltözik Z.-vel. Áthozta ruháinak egy részét, számítógépét, s onnan ment, és oda jött haza a munkából. Anyjának, testvérének azt mondta, kipróbálja az önálló életet, albérletbe megy, s teljesen független lesz.
B. nem kérdezett semmit K. beköltözésével kapcsolatban. Csendes fiú volt. Örült, mert látta - Z. boldog volt. Az éjszakába nyúló hahotázások nap mint nap álomba ringatták B.-t, s B. nem bánta.
K. és Z. óvatosak voltak érzelmeik kimutatásával., kerülték a fizikai kontaktust, amikor B. ébren volt. Csak akkor közeledtek egymáshoz, ha B. nem volt otthon, vagy már régen aludt.
Egyszer majdnem lebuktak, de hamar feledésbe merült az eset: az előszobában ölelkeztek, B. rájuk nyitott, s nem tudta levenni a szemét róluk. K. – először az együttlétük óta - zavarbajött, azonban Z. Gyorsan feltalálta magát: úgy viselkedett, mintha a testvérét ölelte volna át. B. kicsit kellemetlenül érezte magát, de Z. vihogása és rögtönzött tréfái feloszlatták kételyeit.
Körülbelül nyolc hónap telt el összeköltözésük óta, amikor K. nagyanyja hirtelen lebetegedett. K. teljesen összeomlott. Heteken át reggeltől-estig szaladgált, futott a kórház, az anyja háza és az otthona között, küzdött a láthatatlan ellen, állandó reménytelen reményben élt, s nem békült meg azzal, hogy nagyanyja esetleg meghal. Mérhetetlen ragaszkodása gyermekkora óta bontakozott ki: nagyanyja volt az, aki etette, seprűnyéllel nevelte.
Z. ezidőtájt teljesen visszavonult. Megérezte, hogy a nagymama halálos betegségéből eredő feszültséget ki kell bírnia, mert ha ezt a próbát nem állja ki csendesen, örökre elveszítheti K.-t.
Gyorsan zajlott le. Nemegész egy hónap alatt az idős asszony megadta magát: nem küzdött már a szenvedéssel teli életért.
S K. anyja a temetést követően hatalmas elszántsággal, céltudatos lakásfelújításba kezdett. Az egyik szobát K.-nak rendezte be, a másikat K. testvérének, N.-nek. Ámbár már jóideje egyikőjük sem lakott otthon, K. anyja abban a reményben kezdett az építkezésbe, hogy K., vagy N. megházasodik, odaköltözik hozzá, sok unokával lepi meg, s békés, családi életet tud majd élni.
K. eleinte hallgatott erről, de ahogy múlt az idő, mind sűrűbben említette Z.-nek, hogy soha nem lehet tudni, mit hoz a sors, maholnap találkozik egy kedves lénnyel, s lehet, megházasodik, hazaköltözik.
Z. tisztában volt a sorsadta lehetőségekkel, de soha nem merte nyíltan kimondani. A hirtelen fellángoló szerelem felébresztették teljes lényét és félt ezektől a lehetőségektől.
Nem, nem tartotta magát melegnek. Csak szerelmes volt K.-ba. Senki másra nem tudott úgy nézni, mint rá, senkihez nem is közeledett olyan módon. Érzelmeit elfogadta, belenyugodott, hogy mindketten férfiak. Ámbár maga sem értette, hogyan történhetett, már nem is érdekelte és nem harcolt ellene. Vállalta, s még a világ előtt is vállalta volna, ha nem féltette volna K. munkahelyét. Az egyetemről biztosan elbocsátották volna, ha kitudódott volna.
A heteken át hangoztatott „sem veled sem nélküled” kijelentések K. szájából egy nap abbamaradtak, mert megszületett a végső döntés:
K. egy nap visszafogottan jött haza az egyetemről. Z. kicsit késve érkezett, mert az új ruhakkollekció elkészítésének szezonja a csúcsra hágott. Amint találkozott tekintetük, Z. Rosszat sejtett.
- Mi történt? – kérdezte Z..
Ezt az estét követően együttlétük rohamosan bontakozott ki. Z. ugyan nem tudta túltenni magát azon a tényen, hogy talán meleg, K. pedig teljesen elzárkózott érzelmeinek kinyilvánulásától, s normálisnak tartotta kapcsolatukat.
S K. eldöntötte, próbaként összeköltözik Z.-vel. Áthozta ruháinak egy részét, számítógépét, s onnan ment, és oda jött haza a munkából. Anyjának, testvérének azt mondta, kipróbálja az önálló életet, albérletbe megy, s teljesen független lesz.
B. nem kérdezett semmit K. beköltözésével kapcsolatban. Csendes fiú volt. Örült, mert látta - Z. boldog volt. Az éjszakába nyúló hahotázások nap mint nap álomba ringatták B.-t, s B. nem bánta.
K. és Z. óvatosak voltak érzelmeik kimutatásával., kerülték a fizikai kontaktust, amikor B. ébren volt. Csak akkor közeledtek egymáshoz, ha B. nem volt otthon, vagy már régen aludt.
Egyszer majdnem lebuktak, de hamar feledésbe merült az eset: az előszobában ölelkeztek, B. rájuk nyitott, s nem tudta levenni a szemét róluk. K. – először az együttlétük óta - zavarbajött, azonban Z. Gyorsan feltalálta magát: úgy viselkedett, mintha a testvérét ölelte volna át. B. kicsit kellemetlenül érezte magát, de Z. vihogása és rögtönzött tréfái feloszlatták kételyeit.
Körülbelül nyolc hónap telt el összeköltözésük óta, amikor K. nagyanyja hirtelen lebetegedett. K. teljesen összeomlott. Heteken át reggeltől-estig szaladgált, futott a kórház, az anyja háza és az otthona között, küzdött a láthatatlan ellen, állandó reménytelen reményben élt, s nem békült meg azzal, hogy nagyanyja esetleg meghal. Mérhetetlen ragaszkodása gyermekkora óta bontakozott ki: nagyanyja volt az, aki etette, seprűnyéllel nevelte.
Z. ezidőtájt teljesen visszavonult. Megérezte, hogy a nagymama halálos betegségéből eredő feszültséget ki kell bírnia, mert ha ezt a próbát nem állja ki csendesen, örökre elveszítheti K.-t.
Gyorsan zajlott le. Nemegész egy hónap alatt az idős asszony megadta magát: nem küzdött már a szenvedéssel teli életért.
S K. anyja a temetést követően hatalmas elszántsággal, céltudatos lakásfelújításba kezdett. Az egyik szobát K.-nak rendezte be, a másikat K. testvérének, N.-nek. Ámbár már jóideje egyikőjük sem lakott otthon, K. anyja abban a reményben kezdett az építkezésbe, hogy K., vagy N. megházasodik, odaköltözik hozzá, sok unokával lepi meg, s békés, családi életet tud majd élni.
K. eleinte hallgatott erről, de ahogy múlt az idő, mind sűrűbben említette Z.-nek, hogy soha nem lehet tudni, mit hoz a sors, maholnap találkozik egy kedves lénnyel, s lehet, megházasodik, hazaköltözik.
Z. tisztában volt a sorsadta lehetőségekkel, de soha nem merte nyíltan kimondani. A hirtelen fellángoló szerelem felébresztették teljes lényét és félt ezektől a lehetőségektől.
Nem, nem tartotta magát melegnek. Csak szerelmes volt K.-ba. Senki másra nem tudott úgy nézni, mint rá, senkihez nem is közeledett olyan módon. Érzelmeit elfogadta, belenyugodott, hogy mindketten férfiak. Ámbár maga sem értette, hogyan történhetett, már nem is érdekelte és nem harcolt ellene. Vállalta, s még a világ előtt is vállalta volna, ha nem féltette volna K. munkahelyét. Az egyetemről biztosan elbocsátották volna, ha kitudódott volna.
A heteken át hangoztatott „sem veled sem nélküled” kijelentések K. szájából egy nap abbamaradtak, mert megszületett a végső döntés:
K. egy nap visszafogottan jött haza az egyetemről. Z. kicsit késve érkezett, mert az új ruhakkollekció elkészítésének szezonja a csúcsra hágott. Amint találkozott tekintetük, Z. Rosszat sejtett.
- Mi történt? – kérdezte Z..
- Ülj le, kérlek. Beszélnünk kell. – nézett rá K. Z. érezte: itt a vég.
- Mondjad, hallgatlak.
- Erről már beszéltünk egyszer, s most érkezett el a pillanat, hogy teljesen kifejtsük.
Z. hallgatott. Egyenesen K. szemébe nézett, arca kifejezéstelen volt.
- Én téged nagyon szeretlek. Emlékszel, azt mondtam, sohasem hittem volna, hogy egyszer valakire azt fogom mondani, hogy ő a nagy Ő. S mégis bekövetkezett. Ami még furcsább, pont veled történt meg. Még a mai napig is így gondolom. Nem volna olyan nehéz, ha nem szeretnélek így, és ennyire.
Z. hallgatott. Egyenesen K. szemébe nézett, arca kifejezéstelen volt.
- Én téged nagyon szeretlek. Emlékszel, azt mondtam, sohasem hittem volna, hogy egyszer valakire azt fogom mondani, hogy ő a nagy Ő. S mégis bekövetkezett. Ami még furcsább, pont veled történt meg. Még a mai napig is így gondolom. Nem volna olyan nehéz, ha nem szeretnélek így, és ennyire.
- De… - sürgette Z. K.-t.
- De tudod, anyám egyedül maradt. Ez nem olyan nagy gond, hisz az élet megy tovább. A természet rendje, hogy a gyerekek elmenjenek otthonról. De egy ideje megismertem egy új előadót az egyetemen, akivel sűrűn kávéztunk, beszélgettünk...
- Igen? – Z. Elsápadt.
- Úgy gondolom, itt az ideje, hogy megállapodjak. Szerintem te tudtad, hogy kapcsolatunknak…
- Mit tudtam én? – kelt ki magából Z. – Mit? Hogy te nem vállalsz? Az már régóta igaz. Én vállaltalak! Rokonaim egytől-egyig tudnak a kapcsolatunkról! ÉN VÁLLALTALAK! Te voltál az, aki nem vállalt. Igen, K., én reméltem, hogy felhagyod az ostoba keresgélésed, s megállapodsz mellettem… - Z. hirtelen elhallgatott, maga elé merengve, majd nyugodt hangon folytatta. – Talán igazad van. Nekem már nincs túl sok esélyem. Lehet, hogy önző vagyok. Nekem már van fiam, volt családom, tudom, milyen az. Igazad van: nem vehetem el tőled azt a lehetőséget, hogy gondjaid legyenek, hogy szenvedjél, vagy éppen boldog légy. Rendben van. De nem segítek csomagolni. Most vigyél haza pár dolgot, holnap igyekszem későn hazaérkezni. Addigra költözzél ki.
Z. összetörten kelt fel székéről. Vége. Utálta magát, utálta, hogy így sarokba lett szorítva, hisz bármit mondott volna, bármit tett volna, csak rosszat tehetett volna: ha beleegyezik, saját maga ellen beszél, ha kikel magából, K.-t haragítja magára. Veszített.
Felvette kabátját, s kiment a Duna-partra. Későn ért haza. B. már aludt. A számítógép már nem volt ott. Kinyitotta a ruhásszekrényt. Egypár apróságon kívül K. szinte mindent elvitt.
Z. rágyújtott egy cigarettára, s kiment 7. emeleti lakásának erkélyére. Nézte a budai hegyeket, a halvány holdat. K.-val való kapcsolata teljesen felborította: világnézete teljesen megváltozott, s soha nem fog a helyére állni. Szerette K-t. Rossz időben, rossz helyen. Talán ha K. is özvegy lett volna, vagy elvált, talán akkor… Így nem veheti el tőle a lehetőséget.
Eloltotta cigarettáját, s egy papírt, meg egy ceruzát vett elő. Lassan, megfontoltan írni kezdett. Először értelmesen: gyilkos mondatok, hideg tények jutottak eszébe, de megállt. Mit akar tulajdonképpen elérni? Megölni, teljesen tönkretenni azt, akit szeret? Nem – gondolta, s összetépte a papírt.
Keserű mosollyal a száján ismételten írni kezdett. Értelmetlenül, mint aki részeg volna. Minél tovább írta az értelmetlen mondatokat, annál könnyebbnek érezte magát. Igen. Így megvédi Őt. Befejezte a levelet, ismételten elolvasta.
Bement a sötét nappaliba, s az asztalra tette a levelet. Végignézett a szobán, s jó ideig tanácstalanul álldogált. Búcsúzzon? Kitől? És egyáltalán most miért olyan patetikus? Miért sajnálja annyira önmagát? Hirtelen elhatározásból, gondolkodás, érzelem nélkül nekifutott az erkélynek, átesett a korláton, s pár másodpercnyi zuhanás után érezte, amint a koponyája, gerince törik. Forróság járta át teljes testét, s hirtelen egy sáros, kiszáradt fákkal körülvett szigeten találta magát, testrészekkel, jajgató emberekkel körülvéve…
B. hangos kiabálásra ébredt fel. Valaki csöngetett az ajtón. B. várt, fülelt, de miután hallotta, nem nyitnak ajtót, felkelt, s kinyitotta. A szomszéd állt a lakás előtt, halálosan sápadt arccal.
- B. te itthon vagy?
Z. összetörten kelt fel székéről. Vége. Utálta magát, utálta, hogy így sarokba lett szorítva, hisz bármit mondott volna, bármit tett volna, csak rosszat tehetett volna: ha beleegyezik, saját maga ellen beszél, ha kikel magából, K.-t haragítja magára. Veszített.
Felvette kabátját, s kiment a Duna-partra. Későn ért haza. B. már aludt. A számítógép már nem volt ott. Kinyitotta a ruhásszekrényt. Egypár apróságon kívül K. szinte mindent elvitt.
Z. rágyújtott egy cigarettára, s kiment 7. emeleti lakásának erkélyére. Nézte a budai hegyeket, a halvány holdat. K.-val való kapcsolata teljesen felborította: világnézete teljesen megváltozott, s soha nem fog a helyére állni. Szerette K-t. Rossz időben, rossz helyen. Talán ha K. is özvegy lett volna, vagy elvált, talán akkor… Így nem veheti el tőle a lehetőséget.
Eloltotta cigarettáját, s egy papírt, meg egy ceruzát vett elő. Lassan, megfontoltan írni kezdett. Először értelmesen: gyilkos mondatok, hideg tények jutottak eszébe, de megállt. Mit akar tulajdonképpen elérni? Megölni, teljesen tönkretenni azt, akit szeret? Nem – gondolta, s összetépte a papírt.
Keserű mosollyal a száján ismételten írni kezdett. Értelmetlenül, mint aki részeg volna. Minél tovább írta az értelmetlen mondatokat, annál könnyebbnek érezte magát. Igen. Így megvédi Őt. Befejezte a levelet, ismételten elolvasta.
Bement a sötét nappaliba, s az asztalra tette a levelet. Végignézett a szobán, s jó ideig tanácstalanul álldogált. Búcsúzzon? Kitől? És egyáltalán most miért olyan patetikus? Miért sajnálja annyira önmagát? Hirtelen elhatározásból, gondolkodás, érzelem nélkül nekifutott az erkélynek, átesett a korláton, s pár másodpercnyi zuhanás után érezte, amint a koponyája, gerince törik. Forróság járta át teljes testét, s hirtelen egy sáros, kiszáradt fákkal körülvett szigeten találta magát, testrészekkel, jajgató emberekkel körülvéve…
B. hangos kiabálásra ébredt fel. Valaki csöngetett az ajtón. B. várt, fülelt, de miután hallotta, nem nyitnak ajtót, felkelt, s kinyitotta. A szomszéd állt a lakás előtt, halálosan sápadt arccal.
- B. te itthon vagy?
- Igen, mi a gond? – kérdezte, szemét dörzsölve.
- Nem hallottál semmit? – lépett be az ajtón a szomszéd.
- Nem – ment be a nappaliba B. Észrevette a levelet az asztalon, kezébe vette, s lassan olvasni kezdte. A fiú a második mondatnál érezte, mi történt. Ledobta a papírt az asztalra, s ki akart futni az erkélyre, de a szomszéd visszahúzta.
- Ne, ne menj oda! Maradj itt!
- Nem, látni akarom! Miért? Miért? Miért? – kezdett el zokogni B. A szomszéd átkarolta, s hagyta, hogy a fiú ököllel üsse mellét.
Az ajtóban megjelent a rendőrség, hátuk mögött a többi szomszéd. B. nem vett róluk tudomást, csak sírt. A rendőrség részletesen kifaggatta B.-t, és lefoglalta a levelet. A helyszínre érkező mentők nyugtatót adtak a fiúnak, s a szomszéd gondjaira bízták. B. senkivel nem akart találkozni.
B. átaludta az éjszakát, majd a rákövetkező nap nagyobb részét. Már délután volt, amikor felkelt, a szomszéd az újságot olvasta az ebédlőben. Az asztalon gőzölgő ebéd várta őt.
- M. küldte, hogy egyél valamit.
Az ajtóban megjelent a rendőrség, hátuk mögött a többi szomszéd. B. nem vett róluk tudomást, csak sírt. A rendőrség részletesen kifaggatta B.-t, és lefoglalta a levelet. A helyszínre érkező mentők nyugtatót adtak a fiúnak, s a szomszéd gondjaira bízták. B. senkivel nem akart találkozni.
B. átaludta az éjszakát, majd a rákövetkező nap nagyobb részét. Már délután volt, amikor felkelt, a szomszéd az újságot olvasta az ebédlőben. Az asztalon gőzölgő ebéd várta őt.
- M. küldte, hogy egyél valamit.
- Nem, nem kérem, köszönöm. – válaszolta B. Le-fel mászkált a szobában, majd kiment kávét főzni. Minden reggel ezt tette, Z.-nek és K.-nak kávét főzött. Most csak úgy, megszokásból főzte volna, senkinek.
Felemelve a kukát, - hogy beleszórja a presszógépben felejtett, elhasznált kávét - egy összetépett papírra bukkant Z. kézírásával. B. kiborította a kuka tartalmát, s összeszedte az összes papírdarabot. Megtisztította őket a hamutól, a szobájába vitte, majd celluxszal kezdte összeragasztgatni őket. Kereste az „a” betű vonalát, és illesztette az „l”-hez, az „sz”-t az „e”-hez. Órákon át dolgozott rajta, mint a puzzle játékkal. Nem látta a mondatokat, nem olvasta a leírt gondolatokat, csak a levéldarabok formáját próbálta összeilleszteni. A szomszéd észrevette, hogy B. nagy munkában van, ezért békén hagyta.
Késő délután volt, mire befejezte. Még egyszer gondosan letörölte a piszkot a levélről, lefeküdt az ágyára, és elővigyázatosságból egy nyitott könyvre helyezte a levelet és olvasni kezdte. A mondatok eleinte döcögve jutottak el tudatáig, mert ámbár a levél lényegretörő volt, a benne foglalt érzelmek voltak ismeretlenek voltak B. számára.
B. érezte, ez a levél az igazi, a másik búcsúlevél nem vallott Z.-re. Első olvasásra lényegtelen mondatok, csupa közhely, olyan búcsúlevél, amit bárki írhatott volna. De miért tépte szét EZT a levelet Z.? Miért kellett neki bódulatos, értelmetlen, összefüggéstelen gondolatokkal teletüzdelt levelet hagynia maga után, amikor már a mentők is kijelentették – alkoholfogyasztásnak nyoma sem volt?
Szeretlek – írta Z. Igen, ez a mondat volt az, ami zavarba hozhatta B.-t: Z. szerette K.-t. Hogyan szeretheti egymást két férfi? Mint testvér, barát, ismerős… talán szerető? Nem, nem lehet, ilyen nincs – gondolta B. Belülről valami ellentmondott a gondolatának: de van, van, csak szemet hunynak felette. Dehát a saját apjáról van szó: Z. és K.? Hihetetlen, ez nem igaz – ellenkezett B.
Gyomrában hirtelen émelygő érzés keletkezett. Nem, ez túlságosan más ahhoz, hogy a családban megtörténjen. Amint újra és újra elolvasta Z. levelét, rájött, hogy mégis több volt köztük, mint barátság. S teljesen más szemmel kezdte el ismételten betűzni a levelet. Megpróbálta úgy, mintha egyikőjük nő volna, a másik férfi.
A levél tartalma teljesen kibontakozott előtte.
B.-nek ökölbeszorult a keze: hagyja K.-t szépen hazaköltözni, befejezni életének ezt a szakaszát, hagyja megházasodni, s a klasszikus családi életet élni? Hagyja Z. emlékét örökre eltemetni? Nem, ezt nem teheti meg. K.-nak igenis tudnia kell, miért halt meg Z., igenis vállalnia kell a felelősséget. Az ember nem porcica, hogy a lábtörlő alá seperjék. Még akkor is, ha meleg.
A kijárati ajtón csengettek. B. nagyszülei voltak.
- Szia, B. – ült le mellé az ágyra a nagyapja. – Jól vagy?
Felemelve a kukát, - hogy beleszórja a presszógépben felejtett, elhasznált kávét - egy összetépett papírra bukkant Z. kézírásával. B. kiborította a kuka tartalmát, s összeszedte az összes papírdarabot. Megtisztította őket a hamutól, a szobájába vitte, majd celluxszal kezdte összeragasztgatni őket. Kereste az „a” betű vonalát, és illesztette az „l”-hez, az „sz”-t az „e”-hez. Órákon át dolgozott rajta, mint a puzzle játékkal. Nem látta a mondatokat, nem olvasta a leírt gondolatokat, csak a levéldarabok formáját próbálta összeilleszteni. A szomszéd észrevette, hogy B. nagy munkában van, ezért békén hagyta.
Késő délután volt, mire befejezte. Még egyszer gondosan letörölte a piszkot a levélről, lefeküdt az ágyára, és elővigyázatosságból egy nyitott könyvre helyezte a levelet és olvasni kezdte. A mondatok eleinte döcögve jutottak el tudatáig, mert ámbár a levél lényegretörő volt, a benne foglalt érzelmek voltak ismeretlenek voltak B. számára.
B. érezte, ez a levél az igazi, a másik búcsúlevél nem vallott Z.-re. Első olvasásra lényegtelen mondatok, csupa közhely, olyan búcsúlevél, amit bárki írhatott volna. De miért tépte szét EZT a levelet Z.? Miért kellett neki bódulatos, értelmetlen, összefüggéstelen gondolatokkal teletüzdelt levelet hagynia maga után, amikor már a mentők is kijelentették – alkoholfogyasztásnak nyoma sem volt?
Szeretlek – írta Z. Igen, ez a mondat volt az, ami zavarba hozhatta B.-t: Z. szerette K.-t. Hogyan szeretheti egymást két férfi? Mint testvér, barát, ismerős… talán szerető? Nem, nem lehet, ilyen nincs – gondolta B. Belülről valami ellentmondott a gondolatának: de van, van, csak szemet hunynak felette. Dehát a saját apjáról van szó: Z. és K.? Hihetetlen, ez nem igaz – ellenkezett B.
Gyomrában hirtelen émelygő érzés keletkezett. Nem, ez túlságosan más ahhoz, hogy a családban megtörténjen. Amint újra és újra elolvasta Z. levelét, rájött, hogy mégis több volt köztük, mint barátság. S teljesen más szemmel kezdte el ismételten betűzni a levelet. Megpróbálta úgy, mintha egyikőjük nő volna, a másik férfi.
A levél tartalma teljesen kibontakozott előtte.
B.-nek ökölbeszorult a keze: hagyja K.-t szépen hazaköltözni, befejezni életének ezt a szakaszát, hagyja megházasodni, s a klasszikus családi életet élni? Hagyja Z. emlékét örökre eltemetni? Nem, ezt nem teheti meg. K.-nak igenis tudnia kell, miért halt meg Z., igenis vállalnia kell a felelősséget. Az ember nem porcica, hogy a lábtörlő alá seperjék. Még akkor is, ha meleg.
A kijárati ajtón csengettek. B. nagyszülei voltak.
- Szia, B. – ült le mellé az ágyra a nagyapja. – Jól vagy?
- Igen – mormogta B., a levelet a könyv oldalai közé hajtogatva.
- Ettél? – kérdezte a nagyanyja.
- Nem vagyok éhes – válaszolta B.
- Muszáj enned. Legalább egy kis levest – ment ki a nagyanyja a konyhába, hogy felmelegítse az ebédet.
- Majd csomagold össze a legszükségesebb dolgokat. Nálunk leszel. – paskolta meg a vállát a nagyapja.
- Jó – válaszolta B.
Amint a nagyapja is elhagyta a szobát, ismételten elővette a levelet. Újra csengettek az ajtón. K. volt. Halkan köszönt, majd B. szobájába ment. Kopogtatott.
- B., én vagyok K. Bejöhetek?
B. nem válaszolt azonnal. Gondolkodott, mit tegyen. Szeme előtt Z. lebegett. Ő mit tett volna?
- Gyere – sóhajtott B.
Amikor K. belépett, B. alig ismert rá: mintha szellemet látott volna maga előtt.
K. görnyedten állt, arcán mély ráncok rajzolódtak ki. Szeme vígaszhatatlanul könnyes, a tegnap még barna haja hófehér.
- Szia – ült le oda, ahonnan az imént a nagyapja kelt fel.
B. mélyen a szemébe nézett. K. ajka keserű mosolyra görbült, szinte ezzel egyidejüleg egy apró könnycsepp gördült végig arcán.
K. kezébe vette B. kezét. B. el akarta rántani, de meggondolta magát, mert ugyanezt tette volna édesapja is.
Hosszú csend következett. Végül K. megszólalt.
- Nagyszüleidhez mész?
Amint a nagyapja is elhagyta a szobát, ismételten elővette a levelet. Újra csengettek az ajtón. K. volt. Halkan köszönt, majd B. szobájába ment. Kopogtatott.
- B., én vagyok K. Bejöhetek?
B. nem válaszolt azonnal. Gondolkodott, mit tegyen. Szeme előtt Z. lebegett. Ő mit tett volna?
- Gyere – sóhajtott B.
Amikor K. belépett, B. alig ismert rá: mintha szellemet látott volna maga előtt.
K. görnyedten állt, arcán mély ráncok rajzolódtak ki. Szeme vígaszhatatlanul könnyes, a tegnap még barna haja hófehér.
- Szia – ült le oda, ahonnan az imént a nagyapja kelt fel.
B. mélyen a szemébe nézett. K. ajka keserű mosolyra görbült, szinte ezzel egyidejüleg egy apró könnycsepp gördült végig arcán.
K. kezébe vette B. kezét. B. el akarta rántani, de meggondolta magát, mert ugyanezt tette volna édesapja is.
Hosszú csend következett. Végül K. megszólalt.
- Nagyszüleidhez mész?
- Igen – válaszolta B.
- Z. – csuklott el K. hangja, majd ismételten nekirugaszkodott mondanivalójának – Z. azt szerette volna, ha te meg én továbbra is tartanánk a kapcsolatot. Örülnék, ha te is szeretnéd.
„Minek? – tette fel a kérdést magában B. – Neked úgyis lesz családod, lassan mindent elfelejtesz, nyűg leszek számodra. Egy sötét pontocska a fehér papíron…”
- Én… én KÉRLEK, hogy tartsuk a kapcsolatot – könyörgött K.
B. némán lefeküdt ágyába. Az összehajtogatott levél sarka kikandikált a könyvből.
- Jaj, elnézést, csak azért jövök, mert meleg a leves, jó volna, ha enne – nyitott be a nagymama.
„Minek? – tette fel a kérdést magában B. – Neked úgyis lesz családod, lassan mindent elfelejtesz, nyűg leszek számodra. Egy sötét pontocska a fehér papíron…”
- Én… én KÉRLEK, hogy tartsuk a kapcsolatot – könyörgött K.
B. némán lefeküdt ágyába. Az összehajtogatott levél sarka kikandikált a könyvből.
- Jaj, elnézést, csak azért jövök, mert meleg a leves, jó volna, ha enne – nyitott be a nagymama.
- Persze – kelt fel az ágytól K. – Menjél, egyél, én addig beszélek a nagyszülőkkel.
B. továbbra is a levél sarkát nézte. Felült, elővette íróasztaláról az öngyújtót, mellyel a mécseseket szokta gyújtani, s égetni kezdte a levelet. A piszkos papír és a cellux keveréke erős füstöt eregetett magából. Kinyitotta az ablakot, s kidobta az égő papírt.
- Mi ég? – nyitott be ismételten a nagymama. – Füstszagot érzek.
B. továbbra is a levél sarkát nézte. Felült, elővette íróasztaláról az öngyújtót, mellyel a mécseseket szokta gyújtani, s égetni kezdte a levelet. A piszkos papír és a cellux keveréke erős füstöt eregetett magából. Kinyitotta az ablakot, s kidobta az égő papírt.
- Mi ég? – nyitott be ismételten a nagymama. – Füstszagot érzek.
- Semmi – válaszolta egykedvűen B. – Csak egy szerelmeslevél…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése