Mélységek örvényében

Mélységek örvényében lebegsz, néha úszol, csapkodsz
Mosollyal csalogatsz, megnyugtatóan hívogatsz
Véget nem érő harcodban egyre csak kapkodsz
S közben magányoddal, elhagyottságoddal riogatsz.

Ez az a szerelem, amelyről suttogsz mézes hangon,
Amelyért küzdeni kell az értelmetlenséggel?
A véget nem érő viaskodásod ellened hangol,
S kifulladt méhként keresem a menedéket.

Nyisd ki mélybarna mandula szemed ablakát,
Szórd szét elméd súlyos, hatalmas birtokát
Cselekedj s ne elmélkedj folyton az életről
Róla mondasz le így, s a szépségről.

S ismét szállsz, hódítasz egy két óráig, talán napig
Majd lezuhansz a valóság legalsó létrájáig
Ahol csupán az étek, a jólét s a nyugalom az úr
Elmédet ellepi a tudás szemétje s nincs kiút
Hogy továbblépjél, újra magadbaszívjál mást és mást
A régit kiadd magadból, hogy újat, nagyobbat láss.
Önmagadat csak gyűjtöd, tartogatod és szorongatod kebledhez
S elvárod, hogy behódoljak neked és lehangolt kedvedhez.
De csak a salakot látom, mellyel befalaztad magad,
Isten veled, szerelmem nem a tudásodhoz ragad.

S lám, midőn írom eme sorokat, kisüt a nap, a Fény
Mintha azt suttogná: amit leírtam, tény!
Bátorítást kapok tőle, s igazam igazolását,
Isten veled, megkezdem életem tanulását.

Kívánom hogy békét nyerjél s nyugalmat
S ne téveszd értelmét a bemagolt fogalmaknak
Melyek immáron mind nehezebben hatolnak beléd
Mert megrekedtél, megrekedtél, megrekedtél…