Közöny

Porszemek társaságában szívta a sokadik cigarettáját. Ujjai már megbarnultak a nikotintól, őszülő haja megsárgult. Hatalmasakat köhögött. A körmein benőtt a bőr, lábujjait gombák borították. Ha végigsimította az arcát, nedvessé váltak ujjbegyei. Semmi nem érdekelte és semmihez sem volt kedve. Csak ült és nézett maga elé. Már régen meg kellett volna halnia – gondolta. Úgy lett volna jó. Így azonban arra van ítélve, hogy megöregedjen, hogy megismerje, milyen az, amikor a lélek még fiatal, de a test egyre korlátoltabbá válik. Minden napja lehetett volna az utolsó napja, mégsem lett az. Eleinte örült annak, hogy kapott újabb esélyeket, jelenleg ezeket az esélyeket nyűgnek tartja. Számba vette az eddigi életét és megállapította, hogy tartalmas volt. Talán csak két évig volt nyugalma, a többi év a menekülésről és a túlélésről szólt. A cigaretta megsütötte az ujját, idegesen eloltotta és egy másikra gyújtott.

Eleinte tudattalanul, most már tudatosan halad a halál irányában. Nem lesz öngyilkos, de felkészült arra, hogy ne érje meglepetés senkit, ha „hirtelen” meghalna. Az ő halála biztos csendes lesz: a rokonok nem fognak összeveszni az örökségen, mert szinte alig van néhány élő családtagja. És ők is jámborok.

Végignézett szerény könyvespolcain, amelyekből szinte lefolytak az antikváriumban vásárolt, gondosan kiválogatott könyvek. Az egész szobának dohos papírszaga volt, amely illat ezekből a könyvekből párolgott. Megakadt a tekintete egy fekete műanyag mappán, két enciklopédia között. A por és a pókháló már szinte eltakarta a mappa színét. Gondosan levette a könyvespolcról és az antik íróasztalra tette. Tudta, mi van benne: a főiskolai oklevele és a szakdolgozata. Szeme sarkában megcsillant egy keserű könnycsepp. Ingujjával letörölte.

Azok voltak az utolsó nélkülöző évek, a szellemi értékek megőrzéséért vívott, utolsó küzdelmeinek egyike.  Fiatal korában nem volt rá lehetősége, hogy továbbtanuljon, ámbár nagyon szeretett volna. De akkor még éretlen volt, nem tudta, hogy mi érdekli. Jóval a 40-en túl vágott bele újra a tanulásba. Nehéz időszak volt, amely nehéz időszakot maga a tanulás könnyítette. De megérte a rengeteg küzdelem, méltón lehetett felsőfokú végzettségű. Volt lehetősége továbbtanulni, de az újabb nélkülözést nem vállalta. Túl sok volt. Főiskolai képzését követően úgy érezte, bánja az idő múlását: ha egy húszassal fiatalabb lett volna, belevágott volna a mesterszakba, bármilyen áron is. De így, hogy egyre esélytelenebbé kezdett válni a munkaerő-piacon, nem engedhette meg magának az álláskeresési luxust. Így letett álmáról és a középosztálybeliek bizonytalanságával vágott bele élete következő szemeszterébe, amely csak a munkahelyéről és az otthonáról szólt. Másoknak ez az életmódjuk, neki homlokegyenest az ellenkezője volt: minden más érdekelte, csak a munka és az otthona nem. De a középosztálybeliek remegő-reszkető léte rátelepedett: felhagyott minden olyan hobbyjával, amivel színessé tette nem csak a saját, de a közönsége életét is. Ahogy elhagyta a szabadidő-tevékenységeit, úgy ritkultak a barátok is. S már nem maradt semmi más hátra, csak az emlékei, a poros könyvespolcok, a reggeli kávéja és a cigarettája.

 

Belecigarettázta magát a közönybe.