Esőcseppek

Nagy, lusta cseppekben esik az eső. Olyan gyermekkori cseppek, nagyok, áttetszőek és annyira hidegek, hogy a csupasz bőr beleborzong, ha ráhullanak. Az aszfalt nedves, de nem ázik bele a cipő talpa. A járókelők lassan közlekednek, mindenki ráér ilyen időben.

Nekem a gyermekkorom jut eszembe erről az esőről: a meleg szoba, ágyamon a számtalan Benedek Elek kötet és néhány Andersen is. Egyik mesét a másik után olvastam, pedig még csak elsős voltam. Szerettem hallgatni azokat az esőcseppeket, ahogyan határozottan kopogtak az ablakpárkányon, miközben főszereplőnek képzeltem magam az épp olvasott mesében. Emlékszem, gyakran voltam egyedül, hiszen ellentétes váltásban jártunk az iskolába a testvéreimmel: amikor ők délutánosok voltak, én délelőttös voltam és fordítva. Édesanyám pedig olyan volt, mint a mesében: hol volt, hol nem volt. Nem bántásból írom ezt, hanem ez volt a valóság: sokat dolgozott, de szeretett szórakozni is.

Nekem megfelelt ez a délutáni magány. Ahogy hazajöttem az iskolából, megírtam a házi feladatokat, és nekiültem olvasni. Tudtam, hogy estefelé megérkezik a csonka család többi tagja, így nem volt olyan erős a magányérzetem. Képes voltam egy ilyen esős napon akár 360 oldalt (két könyvet) is elolvasni – és ez a teljesítmény nagyszerű, ha azt vesszük figyelembe, hogy mennyi idős voltam.

A mesék annyira lekötöttek, hogy nem éreztem sem éhséget, sem szomjúságot, csak amikor édesanyám alakját láttam a bejárati ajtónál, félig telt bevásárlószatyorral az oldalán, akkor jutott eszembe, hogy aznap alig ettem valamit. Édesanyám elővette az aznapi élelmünket: egy kiló kenyér, majonéz, tejföl, vaj, sajt, felvágott, és rögtön készített nekem egy szelet tejfölös kenyeret, mert az volt a kedvencem.

Estefelé megérkeztek a testvéreim is, kipirosodva a futástól és játéktól. A nappaliban gyűltünk össze és vártuk az esti mesét, időközben játszottunk a bátyám nemrég kapott „tudományos” összeszerelő játékával, amivel sok mindent lehetett előállítani, mint pl. vízforralót, csengőt, lámpát stb. Az eső akkor sem akart elállni, egyfajta ritmusra csöpögött, mintha egy égi zene lett volna.

Amikor koraeste befejeződött az esti mese, elmentünk fürödni, fogat mosni, majd lefeküdni, ki-ki a maga ágyába. Az én párnám mellett tornyosodtak a könyvek (ezt a szokást még ma is tartom). A friss levegő és a szelíd, nagy esőcseppek melódiája elaltatott bennünket.

Mint ahogyan ma is, több évtized elmúltával.