Az elméről

Mily csodálatos az elme! Azon felül, hogy tudatosan használjuk, nem mondhatjuk róla, hogy urai is lennénk saját elménknek. Vannak, persze, alacsonyabb, a materiális szinthez köthető gondolatok, képek, amelyeknek előhívása az emlékezetből, az elméből, könnyen megy. De az elme képes úgy raktározni a gondolatokat, megtapasztalásokat, hogy egy teljesen ferde emlékké váljon, szinte a felismerhetetlenségig képes eltorzítani a valóságot. Ennek számos oka lehet és ugyanennyi szakember is foglalkozik ezzel a kérdéssel. Engem csupán amatőrként érdekelnek az elme képességei, és gondolatmenetem nem kíván tudományossá válni, mert csak az egyéni meglátásomnak adok hangot.

Szerintem bárki képes előhívni a legkorábbi élményeit, amivel születésekor találkozott, az elme, eme csodálatos hang- és képrögzítő az életünk minden másodperc töredékét raktározza, s ámbár a működése nem olyan látványos, mint a szívé, életünk folyamán többmilliárd emléket képes tárolni. Arról nem is beszélve, hogy az elme csodálatos módon kommunikál egy másik elmével is, amit viszont csak hosszas gyakorlás után képes az ember tudatosan is végezni. Gondolok itt az úgynevezett telepátiára, vagy furcsa „egybeesésekre”. Mindezt az elme, és nem a szív teszi. A szív az érzelmek hatalmasa, az elme a racionalitásé, vagyis úgy is lehet felfognunk önmagunkat, mint a már említett, érző kép- és hangrögzítőt.

Hogy az elme mennyire képes megérezni a másik elmét és tudattalanul is kommunikálni egymással, mi sem bizonyítja jobban, mint az édesanya-gyermek közötti kapcsolat. Az édesanyák nagyon messziről „megérzik” gyermekeiket, kimondatlanul is rátapintanak a gyermekek szükségleteire, abban az esetben is, ha a gyermek nincs szem előtt. Másrészt a testvérek egymásra hangolódásából is fakadhatnak „véletlen egybeesések”, azaz egy testvér megérezheti a másik állapotát, vagy helyzetét.  Ezekről a jelenségekről a szakma nem beszél épp elismerően, mert szerintük csak helyes következtetésekről van szó. De álljon itt egy példa: amikor szülni mentem a lányomat a kórházba, elbúcsúztam a nővéremtől, aki szintén várandós volt.

Egész éjszaka vajúdtam, és kora reggel, a szülés előtt kicserepesedett teljesen a szám. Nem ihattam, mert az állapotomból kifolyólag mindent, amit lenyeltem volna, visszahánytam volna. Így a nővér csak nedves zsebkendővel törölgette meg az ajkam.

Miután életet adtam a lányomnak, és hazaérkeztünk, a nővérem arról beszélt, hogy álmában engem látott azon a reggelen, és nagyon szomjas voltam, kértem tőle vizet. Itt megemlíteném, hogy több kilométer távolság volt közöttünk, nem beszéltünk semmilyen módon a nővéremmel. Szinte percre pontosan meg tudta mondani, mikor „álmodott” velem, amely időpont megegyezett azzal, amikor kicserepesedett a szám.

Mindig érdeklődést mutattam a szellemiség, intellektus irányában, s főként abban, hogy miért képtelen az ember azt felfogni, hogy nem ura önmagának, elméjének csak nagyon kicsi százaléka felett tudatos. A tudatalattiba „belemászni” ma már nem nehéz, vannak ehhez megfelelő eszközök. De a tudattalant kutatni már veszélyes vizeket jelenthet. Már akinek. Aki rájön, hogy múlandó, nem birtokosa tulajdonképpen semminek sem, olyan élményekben lehet része, amit csak nagyon kevesen képesek előhívni. Az embernek a legtöbb gondja a saját maga által alkotott korlátokból fakad, melyekhez „ösztönösen”, de valójában tudatosan ragaszkodik. Úgy véli, hogyha tudatos az élete folyamán, akkor valaminek a birtokosa. Holott pont ezek a korlátok teszik őt korlátolttá.

Az elme pedig, függetlenül attól, mik a terveink, a vágyaink, csak regisztrál, mi pedig legfeljebb rendezőasszisztensként szerepelhetünk abban a filmben, amit magunkról vetítünk magunknak és másoknak.