Őszre fordult az időjárás, a
hőmérséklet nem egész egy nap alatt 15 fokot zuhant. Ennek ellenére Enikő még a
tavaszi-nyári ruháiban ment ki az utcára. Hiába van sötétebb, még nincs olyan
hideg, hogy őszi kabátot vegyen fel. A járókelők azonban összetévesztették a
hűvös érzetet a sötétséggel, mindenki öntudatlanul dideregve futott a
munkahelyére.
Amikor kiért az utcasarokra,
Enikőt elfogta valamilyen nosztalgiaféleség. Pár évvel ezelőtt ugyanilyen
időben otthon volt, és alkotott. Ez az időjárás kedvezett leginkább az
alkotásnak. Sajnos, ma már dolgoznia kell, vissza kell fojtania az alkotási
lázát, mert különben elsüllyed az adósságokban. Milyen jó is volt az, amikor 9
és 10 között ébredt, megitta a reggeli kávéját és elkezdett otthon alkotni: vagy
10 képet is képes volt lefesteni, vagy kollázsokat készíteni egy adott napon.
Mire elmúlt a nap, mindig elégedett volt a teljesítményével. Ma meg csak ügyintéz. Sokkal kevesebb ideje van az alkotáshoz, holott az idő kegyetlenül múlik, visszafordíthatatlanul. S
minél inkább tudatában volt az idő múlásának, annál értékesebbé váltak számára
a percek.
A minap nála volt az egyik
ismerőse, s arról beszélgettek, hogy mennyire kifáradtak az évtizedeken át
tartó mindennapos munkában. Mindketten közeledtek az 50. év felé, s lassan a
megnyugvás időszakának beköszöntét kezdték érezni. Amit eddig teremtettek,
teremtettek, most már élvezniük kellene munkájuk gyümölcsét. Erre azonban nem
volt lehetőségük, mert mindketten a mindennapi betevőért tudtak csak dolgozni,
soha nem reménykedtek nagyobb pénzösszegben. Elszegényedett értelmiségi
leszármazottakként a még inkább elszegényedett középosztály mindennapos
kenyerét ették. S ebből a mókuskerékből nehezen tud bárki is kiszabadulni,
nemhogy ők ketten.
Hazafelé menet ugyanaz a borongós
időjárás kísérte végig. Az első iránya a konyha volt, főzött magának egy erős
feketét, majd rágyújtott egy cigarettára. Kimerült volt az egész napi rohanás
miatt. Már majdnem nyugovóra tért a nap, ezért sietve bement hálószobájába.
Elővette az úgynevezett
bűvészdobozát, ahol számtalan apró kacatot lehetett találni: apró emlékeket,
amelyek a készülő kollázson mind új, vagy valóságos értelmet kaptak. Az ágy
mellett heverő festővásznak közül kihúzott egy középnagyságút, és a hátoldalára
kezdett festeni. Soha nem szeretett en face dolgozni a festővászonnal,
megijesztette és ugyanakkor elkápráztatta az üres vászon, az alapanyag
tökéletessége tisztelettel töltötte el. S ha olykor ecsetével húzott is vonalat
a vásznon, sajnálta, hogy elrontotta a semmit. Ezért döntött úgy, hogy mindig a
vászon hátoldalát fogja használni alapanyagként, így most sem tett másképp.
Kezébe vette azokat a tárgyakat,
amelyek a készülő képen helyet kapnak: levélrészlet egy régi szerelmétől,
szakadt nyaklánc az anyukájától, omladozó könyv egy ismerőstől, s a sok-sok
aprópénz amelyek mind egy külföldi útjáról maradtak meg. Gondosan kirakta a
saját maga által elképzelt és megoldott rejtélyt, és ragasztópisztollyal
rögzítette az emlékeket a narancsszínű vászonra. A hátoldalára egy kis
fejszobrot képzelt el, de nem volt hozzá gipsze, így gyurmából készítette el.
Sajnos, a kis fejszobor szétesett rögtön azután, hogy rögzítette a képen.
Miután befejezte a kollázst,
néhány percig vizsgálta, minden a helyén van-e, úgy, ahogy ő elképzelte, s
elégedetten nyugtázta: ez egy erős kollázs.
Későre járt az idő: észre sem
vette, hogy közel négy órát dolgozott a képen. A szomszédok már alvásra
készültek (áthallatszott minden egyes mozdulatuk), Enikő még sehol sem tartott.
Holnap kialvatlan lesz – gondolta, de nem bánta. Megérte a fáradtságot. Letette
a kollázst az ágya mellé és hosszasan elnézte.
A város elcsendesedett. Egy
asszony ült egy kép előtt, amelyet csak jómaga értett meg teljesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése