A kollázs

Őszre fordult az időjárás, a hőmérséklet nem egész egy nap alatt 15 fokot zuhant. Ennek ellenére Enikő még a tavaszi-nyári ruháiban ment ki az utcára. Hiába van sötétebb, még nincs olyan hideg, hogy őszi kabátot vegyen fel. A járókelők azonban összetévesztették a hűvös érzetet a sötétséggel, mindenki öntudatlanul dideregve futott a munkahelyére.

Amikor kiért az utcasarokra, Enikőt elfogta valamilyen nosztalgiaféleség. Pár évvel ezelőtt ugyanilyen időben otthon volt, és alkotott. Ez az időjárás kedvezett leginkább az alkotásnak. Sajnos, ma már dolgoznia kell, vissza kell fojtania az alkotási lázát, mert különben elsüllyed az adósságokban. Milyen jó is volt az, amikor 9 és 10 között ébredt, megitta a reggeli kávéját és elkezdett otthon alkotni: vagy 10 képet is képes volt lefesteni, vagy kollázsokat készíteni egy adott napon. Mire elmúlt a nap, mindig elégedett volt a teljesítményével. Ma meg csak ügyintéz. Sokkal kevesebb ideje van az alkotáshoz, holott az idő kegyetlenül múlik, visszafordíthatatlanul. S minél inkább tudatában volt az idő múlásának, annál értékesebbé váltak számára a percek.

A minap nála volt az egyik ismerőse, s arról beszélgettek, hogy mennyire kifáradtak az évtizedeken át tartó mindennapos munkában. Mindketten közeledtek az 50. év felé, s lassan a megnyugvás időszakának beköszöntét kezdték érezni. Amit eddig teremtettek, teremtettek, most már élvezniük kellene munkájuk gyümölcsét. Erre azonban nem volt lehetőségük, mert mindketten a mindennapi betevőért tudtak csak dolgozni, soha nem reménykedtek nagyobb pénzösszegben. Elszegényedett értelmiségi leszármazottakként a még inkább elszegényedett középosztály mindennapos kenyerét ették. S ebből a mókuskerékből nehezen tud bárki is kiszabadulni, nemhogy ők ketten.

Hazafelé menet ugyanaz a borongós időjárás kísérte végig. Az első iránya a konyha volt, főzött magának egy erős feketét, majd rágyújtott egy cigarettára. Kimerült volt az egész napi rohanás miatt. Már majdnem nyugovóra tért a nap, ezért sietve bement hálószobájába.

Elővette az úgynevezett bűvészdobozát, ahol számtalan apró kacatot lehetett találni: apró emlékeket, amelyek a készülő kollázson mind új, vagy valóságos értelmet kaptak. Az ágy mellett heverő festővásznak közül kihúzott egy középnagyságút, és a hátoldalára kezdett festeni. Soha nem szeretett en face dolgozni a festővászonnal, megijesztette és ugyanakkor elkápráztatta az üres vászon, az alapanyag tökéletessége tisztelettel töltötte el. S ha olykor ecsetével húzott is vonalat a vásznon, sajnálta, hogy elrontotta a semmit. Ezért döntött úgy, hogy mindig a vászon hátoldalát fogja használni alapanyagként, így most sem tett másképp.

Kezébe vette azokat a tárgyakat, amelyek a készülő képen helyet kapnak: levélrészlet egy régi szerelmétől, szakadt nyaklánc az anyukájától, omladozó könyv egy ismerőstől, s a sok-sok aprópénz amelyek mind egy külföldi útjáról maradtak meg. Gondosan kirakta a saját maga által elképzelt és megoldott rejtélyt, és ragasztópisztollyal rögzítette az emlékeket a narancsszínű vászonra. A hátoldalára egy kis fejszobrot képzelt el, de nem volt hozzá gipsze, így gyurmából készítette el. Sajnos, a kis fejszobor szétesett rögtön azután, hogy rögzítette a képen.

Miután befejezte a kollázst, néhány percig vizsgálta, minden a helyén van-e, úgy, ahogy ő elképzelte, s elégedetten nyugtázta: ez egy erős kollázs.

Későre járt az idő: észre sem vette, hogy közel négy órát dolgozott a képen. A szomszédok már alvásra készültek (áthallatszott minden egyes mozdulatuk), Enikő még sehol sem tartott. Holnap kialvatlan lesz – gondolta, de nem bánta. Megérte a fáradtságot. Letette a kollázst az ágya mellé és hosszasan elnézte.

A város elcsendesedett. Egy asszony ült egy kép előtt, amelyet csak jómaga értett meg teljesen.