Fehér abrosz, néhány gyertya,
kihűlt leves illata és nagyanyám
könnybe lábadt mosolya:
- Gyere, menjünk nagytatádhoz.
Retiküljében majd tíz mécses,
ha nem több és egy csomag gyufa.
Ódzkodom, nem mennék,
de ígér sült gesztenyét.
A temetőben csendes szél fújdogál
a szomorúfüzek között, hó szállingózik,
nagyanyám szemét törölgeti, de
rám mindig van elég mosolya.
Reccsennek a gallyak lábaink alatt,
sír-sír fekszik egymás mellett,
rokonok közel pihennek.
- Jóska, látod, milyen
nagy már ez a lány?
Kérdezi nagyanyám a
a szerény fejfától, de én már
futok a kapu felé, ki ebből a
csendes világból.
Nagyanyám a kapunál vesz
tíz parázson sült, még
gőzölgő gesztenyét,
és én önző gyermek módjára
belemarkolok az újságpapírból
készített tölcsérbe.
Felszisszenek s velem
szisszenek fel a fenyők,
nagyanyám még egyszer visszafordul,
búcsút int a múltat hordozó szellőktől.
Kezemen néhány hólyag figyelmeztet a
tiszteletre de én mohón sütöm meg
nyelvem, hogy elfojtsak minden szót.
A szerény konyhába lépve
nagyanyám ismét gyertyát gyújt,
én pedig a hideg kisszobában
a kispárnába sírom magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése