Már csak az ágy,
puhasága, s néhány könyv,
talán száz, vagy még
annyi sem.
Erőtlen a betűm,
párat el is vesztettem…
Nézem kitartó tanítványaim
s a szerény büszkeség
tölt el.
Pihegek, fáradt vagyok,
már csak az ágy…
felébreszt néhány
kusza ötlet-gondolat,
versenyfutás, de minek
és kiért, hisz mind felnőttek…
maradtam az ágynak,
a puha párnának egy
fáradt feje, mely nyugovóra
térne…
De jön az újabb vakító cél,
az újabb, kudarcba
fulladó remény,
minek is versenyzek
önmagam határaival,
ha tudom, a vége, a
vége a határtalan veszteség
lesz. Mégis, futok, futok,
ágyam hagyom kihűlni s
a takaró sem melegít már
fel. A szilánkokra tört elme
üvölt belőlem. Nincs mentség…
s ekkor, egy pillanatra
tiltakozó elmém megpihen
a bölcs sorok között.
Már csak az ágy az,
melybe vágyom, párnám
töri a nyakam, sok a könyv
alatta, derekam s kezem
megtörte a kemény munka.
Gyümölcsözön, arccirógatás
már nem segít, én is kedvellek,
kedves idegen, de már
csak az ágyam az, mi
kedvetlenségemre gyógyírt
ad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése