Imázsok és túlzások

Pár évvel ezelőtt felhívta az egyik ismerősöm a figyelmet, hogy az emberek egyre kevésbé képesek az önálló gondolkodásra, és egyre inkább képtelenek arra, hogy meghallgassák egymást, vagy hogy egy témáról - neadjisten - két percnél tovább beszéljenek. S ez nem az emberek korától, vagy iskolázottságtól függ, ez egy általános jelenség. Azt hittem anno, hogy fellengzősködik, hiszen, aki ismerte, így én is, úgy gondoltam, hogy csak komolykodik. Azóta rengeteget változott a véleményem, s utólag be kell ismernem: igaza volt.

Ugyanis, az ideg- és elmebaj egyre gyakoribb jelenség az emberek között, aminek oka nem csak az, hogy gyermekek nevelnek gyermekeket, és ebből kifolyólag a felnőttek már nem felelősségteljes felnőttek, az időskorúak pedig letargikusak, lemondóak, vagy a modern betegségek egyikében szenvednek (amit régen szimplán öregkori feledékenységnek neveztünk). Bármely korosztályról is van szó, az egyedek egyetlenegy témáról max. 1 percet képesek beszélgetni, s főleg akkor, ha önmagukról van szó. Más gondjának meghallgatásakor vagy egy gyors ívvel terelik a témát, vagy magukra fordítják a beszélgetés fonalát, de az is lehet, hogy egy nagyot ásítanak. Mindezt a hiúság tetézi, ugyanis ritka kivétellel, de az emberek csak azt várják, hogy pozitív, s főleg hozzájuk szóló pozitív visszacsatolásokat kapjanak. Elviselhetetlen számukra a beismerés, a belátás, holott a mai idők világa ennek a szükségességét sürgeti.

Volt egy másik ismerősöm, akivel inkább neten keresztül tartottuk a kapcsolatot, ő volt egy tipikus példája a mai emberiségnek: tolakodó kérdéseket tett fel, ha távolságtartó választ kapott, akkor azt úgy értelmezte hogy megbántott, de volt, hogy úgy értelmezte, fogadom a közeledését. Holott nem bántott meg, de még nem is fogadtam el a közeledését, sőt, visszautasítottam. Utána mindenféle következtetéseket vont le a kétsoros leveleimből, amit, amikor szóvá tettem neki, beismert: a saját tapasztalatából kiindulva következtetett, azaz kivetítette saját szerencsétlenségét az én életemre és döntéseimre. Levelezésünk végét egy fatális, általa kreált félreértés jelentette. Nem javítottam ki, nem bocsátkoztam semmilyen magyarázkodásba vagy kioktatásba, hagytam, elengedtem, menjen és éljen a saját tévhitében.

Pályafutásom során, hivatalból sok embertípust ismertem meg, a legszembetűnőbb közös tulajdonságuk a türelmetlenség, önteltség és túlzás. A túlzás a meggyőződések egyik legveszélyesebb formája. Sajnos, manapság a túlzás a trendi, szinte minden területen, holott a túlzás csak kis mértékben egészséges, olyan mértékben, hogy éberen tartsa az olykor szunnyadó elmét.

Ha végiggondolom az elmúlt közel fél évtizedet, amit eme kis bolygón leéltem, azt látom, hogy hatalmasat változott, nem csupán a klímájában, vagy élőlény-világában, de az emberiség minőségében is. A kapkodás, kialvatlanság, a „nincs időm” vagy szélsőséges életmód, az önfontosság és –fontoskodás elárasztotta a földet. Mondvacsinált gazdagságok, mondvacsinált, nem megalapozott bőségek mellett hatalmas természeti csapások mérik a büntetéseket az egyre butuló emberiségre. S ez a butuló embertömeg csak hisztériázni tud, gyógyszerek után kapkod, de nem állna meg öt percre sem pihenni, sem átgondolni, mi volna valóban a teendő, hogy egy kicsit élhetőbbé tehesse nem csak a saját, de mások életét is.

Ha egy kicsit is elgondolkodna az emberiség, rádöbbenne, hogy egyik ország sem gazdag: minden országban vannak (természeti vagy ember által kreált) katasztrófák, adósságok, hajléktalanság és reménytelenség, amivel a társadalom egyénei, egyedei foglalkoznak érdemben, de a háttérben. Az országimázs ettől eltérhet. Egyes esetekben kirívóan eltér. Ha lebontanánk az  országok imázsát, láthatnánk, hogy a nagyhatalmaknak mondott országok szinte ugyanakkora sz@rban, ha nem nagyobban vannak, mint az imázs szerint is szegény országok.

És ha már az imázsnál tartunk, igen, ma az imázsnak van nagy hatalma. A kispolgárok vették át teljesen az uralmat. Azok a kispolgárok, akiknek az első sorom után elfárad a feje, mert „túl sok” számukra a mondanivalóm, holott ez csak egy átlagos blog-bejegyzés. Mit szólnának akkor egy novellához, vagy regényhez?

.