Savuot-i elmélkedés

Maimonidész: Tévelygők útmutatója margójára

Isten létezése szükség és nem ok vagy okozat: egy és oszthatatlan. Egyszerű a maga mivoltában. Maga a ki nem mondott, formát nem öltő intellektus, a szó legszorosabb értelmében. Nem anyag, nem lélek. A mi emberi szempontunkból ő az oka létezésünknek, de ő maga nem ok, hanem szükség.

Nincs két Isten, mert abban az esetben az egyik Isten a másik Isten hiányait hordozná magában, Istennek viszont nincs hiánya. Minden belőle teremtődik, általa, magából az esszenciális intellektusból.

A mi megtestesült világunkban először mi is az intellektusunkat használjuk. Miután a lehetőség formát ölt az intellektusunkban, a testünkkel cselekedjük meg azt, amit intellektusunk lehetőségként megteremt.  

Az intellektus a nála nagyobb intellektus felé vágyakozik. A kis intellektus része a nagy intellektusnak, amelyre emlékszik, s mivel nem rendelkezik azzal a nagysággal, sem mélységgel, a mennyiségi hiányból fakadóan pótlehetőség teremtődik benne, azaz a szeretet, mint az intellektus kiegészítő járuléka, s ezzel a szeretettel ragaszkodik a nagy intellektushoz, azaz hozzá. Minél közelebb kerül a nagy intellektushoz, a szeretete átvált intellektuális cselekedetté, hiszen nincs szükség a kiegészítő járulékra, ugyanis hasonlóvá válik a nagy intellektushoz. Minden, ami nem intellektus: járulék, kiegészítés, árnyalás, segédanyag. S minél nagyobb, mélyebb, teljesebb az emberi intellektus, azaz közelebb áll Istenhez, annál kevesebb járulékkal terhelt.

A nála kisebb intellektus esetében a nagy intellektus a kis intellektus potenciáljára, potenciáljaira fókuszál. Minél inkább teljesül a kis intellektus potenciálja, a két intellektus közelebb kerül egymáshoz. Minél közelebb kerül az intellektus egymáshoz, annál kisebb a szeretet, illetve fókuszálás, mert az intellektus egymásra, azaz magára talál.

Savuot éjszakája, 5776.