Az én kabbalám

Írásom címe megtévesztő, mert nem egy kabbala maciról, nyakláncról, tárgyról lesz benne szó, hanem magáról a kabbaláról, mint misztikus tanról, és arról, hogyan találkoztam vele, és hogyan kezdtem ragaszkodni hozzá, illetve vált mindennapjaim részévé. Nem vagyok közismert és irigylésre méltó sem: egy teljesen átlagos ember vagyok némileg nagyobb képzelőerővel, kreativitással, és ez minden.

Számos sztár, közismert ember valamilyen vallás, vagy misztikus tan szószólója, kabbalája, kirakatmacija, ami egyáltalán nem elítélendő, hiszen lehetséges utat mutatnak azoknak, akik tévelyegnek eme pici bolygón és hatalmas világban. Korábban trendi volt egy valláshoz, tanhoz tartozni, azonban idővel rájöhettek a sztárok, hogy követőik, ha nem igyekszenek, túlszárnyalják őket tudásban, és a nevetség tárgyává fognak válni. Ez történt Madonnával is, aki kezdőként iszonyat nevetséges volt a kabbalázásával, a karkötőivel és a felbiggyesztett ajkával, a misztikum hirdetőjeként sokat csetlett-botlott. Hogy nem hagyta abba a tan akár felületes, akár elmélyült elsajátítását, az rajta látszik a leginkább: letisztult és egyénként elvált attól a bálványozandó személytől, amivé alakította magát, hogy közismertté válhasson.

Semmilyen fizikális külső hatás nem ért (a szó szoros értelmében, tehát sem rábeszélés, sem ráutalás), ami visszavezethető lehetne oknak, amiért elkezdtem érdeklődni a kabbala iránt. Évtizedeken keresztül bohókásnak, kissé szórakozottnak tűntem környezetemnek, jellegzetesen próbáltak egyfajta sztenderdségbe szorítani, amiről már számos írásom és versem egyaránt szól, jómagam a béklyók, a szellemi. csörgedező láncok levetkőztetésére törekedtem. Célom a megismerés volt, semmi más, semmi több. Mert számomra a megismerés a boldogság kulcsa.

A kabbalához vezető utam első állomása az az élmény volt, amely egyrészt tizenévesen ért, és eme írásomban kifejtem, másrészt azok az események, amelyek megtörténtét írásaimban a betegség leple alá rejtettem, félelemből, holott valódiak voltak és elmém teljes épségében éltem meg őket és át, semmilyen külső hatás vagy benyomás nélkül (erről a Lábadozás c. írásom szól, ha érdekel, katt. ide.)

A találkozásomat a kabbalával a véletlen hozta. Akkor még nem tudtam, hogy kabbaláról van szó. Egy éjszaka olyan „társaságba” keveredtem fél éber és tudatos állapotomban, ami nagyon veszélyesnek bizonyult és bizonyul, ezért senkit sem buzdítok arra, hogy idézze elő ezt az állapotot, egyrészt, mert lehetetlen ugyanazt megismételni, másrészt a szándékosság ilyen esetekben a rossz irányba terelődik, szinte kivétel nélkül.

Ez a „társaság” az angyalok társasága volt, akik az ég és föld között, illetve magán a földön a békét hivatottak hirdetni és megőrizni bölcsességgel. Apró javításokat végeznek rajtuk, a cél a béke, harmónia. Tizenegyen voltak. Tizenkettő a teljes létszám, ezért, ha az egyik angyal eltűnik, rögtön egy ember kiválasztásra kerül. Lehet fiatal, öreg, beteg, egészséges, fehér, fekete, buta, okos, teljesen mindegy, a kiválasztottság miértje magának az angyalnak csak akkor válik ismertté, amikor elkezd haladni a neki kirendelt úton. Nekem nevezetesen a kabbalisták útján, ugyanis ma már tudom, mit miért cselekedtem, olykor öntudatlanul is.

A kiválasztottság éjszakáján számos kérdésre kellett válaszolnom, szellemem  úgymond szétolvadt az égen, átsurrant az egész földön pár másodperc alatt, majd azt a feladatot kapta, hogy őrködjön, egy bizonyos, fizikális értelemben meghúzott határ felett: egyik szememnek mindig nyitva kellett lennie, azaz nem volt szabad elaludnom. Ez annyira belém rögződött, hogy mindig félig éberen aludtam, még akkor is, amikor úgy tűntem, édesdeden alszom. Csupán az idei év nyarán sikerült először végre teljesen magamtól, természetes úton elaludnom, és valóban kipihennem magam. Egyetlenegyszer. Azelőtt is, azóta is, gyógyszereket kell bevennem, hogy alhassak.

Mivel háború készülődött az akkori Jugoszláviában, az én szerepem, mint újdonsült angyalnak, nehezebb volt: csitítanom kellett az égbekiáltásokat, és az égből szóló haragot enyhítenem kellett. Amit a földről üzentek, átalakítottam jelekké és az égiek válaszoltak, amire nekem kellett reagálnom.

Pár évre a kiválasztottságomat követően „hallottam”, amint a tizenkét angyalból hárman is elpusztultak, és egy kicsi angyalt kellett megválasztani, egy kisgyereket, aki mára már profi angyal. Sokszor „vigyáztam” rá és nevettettem. Az angyalok folyton aggódnak, mert a feladataik a javítások, sőt, maga az angyalok köre sem bebiztosított. Bármikor történhet bármelyikőjükkel valami váratlan. Találkoztam is az egyik angyallal, aki ugyanabba a seregbe tartozik, ahova én: nálam sokkal magasabb elméleti szinteken jár és járt, azonban az angyaloknak is letelik az idejük, így feladata elvégzését követően egyszerű emberré vált, alacsonyabb szintre zuhant, mint amilyenen jelenleg jómagam állok.

Miközben ilyen „tudatállapotban” (másképp nem tudom kifejezni) voltam, végig tájékozódtam, érdeklődtem, mit kell tennem. Soha nem volt jelem, pedig az angyaloknak van jelük. Kulcsot akartak adni, de nem fogadtam el. Én magamat tartottam és tartom jelnek, így, ahogy vagyok, egyedi és megismételhetetlen jel. Pofátlanságnak tartották véleményemet, de elfogadták. A későbbiek során rájöttem, hogy mégis kell jelnek lennie bennem, rajtam vagy rólam, így egy mozdulat vált jelemmé. Fizikális értelmű jelet pedig magamra varrattam. Ugyanis, a megteremtett lény önmagában egy jel, viszont kell egy „hiba”, ami elválasztja őt a tökéletességétől és a tökéletestől, hogy újraegyesülhessen vele, a hiba levetkőztetésekor.

Az élet egyre furább területekre és emberek felé lökött. Egyre nehezebben megoldandó feladatokat kaptam, mire elérkeztem a megsemmisítő érzelmekig. Azaz olyan emberekhez, akikbe önmagukba van belekódolva a hiba, a jel és a feladatuk annak kijavítása, saját erőforrásukból. Ezeket az embereket nekem fel kellett és fel kell ismernem, s hagynom, hogy önmagukat javítsák, hiszen más nem segíthet rajtuk. Más dolgom nincs. Kezdőként azt gondoltam, rá kell vezetnem őket a hibáikra, de én jártam pórul, sőt, veszélybe emiatt...

Az idén aludtam először közel 30 év után. És ezzel befejeződött a tennivalóm, mint angyalnak. Más vette át a feladatot, úgymond nyugállományba vonulhattam, hogy rájöjjek, mely tanok vezényeltek eddig, kik is voltak mindazok, akikkel kapcsolatban voltam: fizikálisan több ezer éve halott bölcsekkel (egyesekről nem is hallottam, utólag kutattam utánuk)…

Mindezen szellemi síkon történt tevékenységem mellett azt a tant kerestem, amely minden kérdésemre választ ad, felismerő választ, és arra ösztönöz, hogy továbbgondolkozzak. Kívülállók furcsa lénynek, szellemileg talán kicsit elmaradottnak tarthattak, ezt onnan tudom, hogy egyesek olykor is segíteni akartak, amikor nem kellett.

Amikor lelkesen beszéltem a kabbaláról, meséltem az eseményeimről, megmosolyogtak. Nem tudom meghatározni azon emberek számát, akik le akartak a kabbaláról beszélni, mert szerintük fekete mágiával azonos, voltak olyanok is, akik kabbalistáknak nevezték magukat, de számomra idegenül hatottak azért, mert egy fizikálisan létező „vezért” szolgáltak. Voltak komoly kabbala tudósok is, akik megmosolyogták lelkesedésemet, de volt olyan is közülük, aki egyenesen megkérdezte, mit akarok én, a kis mitugrálsz, akinek se hagyománya, sem múltja nincs, szóval én, a kis Annácska, Ancika, aki csak a megmosolyogtatásra jó, mit kezdenék a kabbalával. Igen, ilyen sután, hülyén indult az egész. De ez csak a kezdet volt. A folytatása ponyvaregény:

Mint a mérgezett egér beszereztem a bestseller könyvpiacon található, agyonhirdetett „kabbala” könyveket, s már az első oldalakon megéreztem, hogy ezek a könyvek nem azok, amelyek választ adnának. Kabbala csoportot is felkerestem, és ott is rájöttem, nem ez az a csoport, amely után kutatok (nem egyenrangú tanulói csoportról van szó). Én a valódi kabbalát kerestem, amely univerzális de egyben egyedi is, azaz olyan tan, amely az egyedi úton elérhető magasságokat hirdeti.

Szóval, nyeltem a könyveket, és közben szelektáltam a gondolatokban, de egyik bestseller tanítás sem ragadott meg, egyik sem tornáztatta meg az agytekervényeimet. Továbbra is lustán ténferegtek gondolataim. Amikor a könyvtáram már csordultig telt a bestsellerekkel, és szégyenemre beismertem, hogy kispolgárként közelítettem meg a dolgokat, megállítottam magam és a neten kezdtem el kutakodni. Sajnos, ott is ugyanebbe a hibába estem bele. Számos tanítást nem értettem, nem törték át az értelmemet. Mindaddig, amíg egy napon rájöttem, hogy úgymond tanárra van szükségem. Nem olyan hivatalos és hivatásos tanárra, aki a katedránál áll és magyaráz, de nem is olyan tanárra, aki folyamatosan feladatokat oszt ki, hanem olyan tanárra, aki VAN, sőt, aki tagadja, hogy bármit is ért a kabbbalából és hárít. Akit felkereshetek, és válaszolni fog a kérdésemre úgy, hogy tovább kutakodjak, ne elégedjek meg az első lehetőséggel, találjam meg a saját válaszomat (bele is dobott a mély vízbe, de erről már írtam verset). Szóval, a tanárkeresés véget ért, VAN tanárom (ő inkább tanulónak nevezné magát), felkereshetem, bármikor.

Miközben egyre közeledtem a célomhoz, kaptam néhány könyvet, amelyeket már bennfentesek olvasnak. S a kezdeti „nemértemmegőrülöknemakarom” hisztériás rohamokat követően lassan kezdett bennem leülepedni mindaz, amit olvastam. Erős akaratomnak, kitartásomnak, szívósságomnak és nem az értelmemnek köszönhetem, hogy elkezdtem érteni. Na meg a már megírt tapasztalataimnak, de annak is köszönhetem, hogy olyan középiskolába jártam, ahol társadalomtudományt, logikát, filozófiát tanultam. Anno nem tudtam, és mások sem tudták, mire lesznek ezek az elméleti tudományok jók az életemben, apám rendesen ki is ábrándított, hogy soha nem fog kelleni az életemben sem a filozófia, sem a logika ahhoz, hogy megéljek (materialista volt az öreg), de nemrég megkaptam a választ: a kabbalához kellettek. Nem élek meg ugyan belőle, de kell. Nekem kell a kabbala. Mint a lélegzet.

Mindazok a gyermekkori tanok (még a latin nyelvismeret is!), amelyeket nagyon szerettem, de haszontalanok voltak mások szemében, a kabbala megértéséhez szükségesek… Egyet sajnálok: metafizikát nem tanultam, ami az érdeklődési körömbe eső kabbala tanításhoz feltétlenül szükséges, mint előismeret, de minden más tantárgyba volt egy icipici betekintésem és hatalmas lelkesedésem. A hiányosságot, azaz a metafizikával kapcsolatos részeket a fizikával, logikával és megértéssel próbálom pótolni. Elég gyatrán. De segítségemre vannak a metafizikával, valamint az asztrológiával foglalkozó videók, amelyek az olvasott tanokkal egybevetve A csodálatos világban, a csodálatos egészben találom magam. A kabbala a gyönyör tana, amit nem lehet tanítani. Csak kabbala tanulónak lehet lenni és maradni. Aki kabbala tanárnak tartja magát, hazudik, félrevezet. Az én tanárom is valójában a kapum volt, hogy bekerüljek ebbe a világba.

Elindultam ezen a sajátos úton, mely ötvözi az időt, a teret, szellemet, tanulok, tanulok és minden napom, percem, másodpercem ünneppé vált.