ismeretlen tájakra
ringat a víz
a nyugalmas szabadság
mély hangja felé
altatót dúdol a szél
messze és közel
ecsetem nyugszik
színes ceruzáim alszanak
homlokon csókol a
végtelenség
szerelmet súg
fülembe a Duna habja
hullámaiba dobom
árnyékom utolsó darabját
elbírja a háta
majd valahol az óceán
mélyében örvénye elássa
már ma sincs ma
vágyódom a holnapra
holnap a nap
egyre csak süt
de nem perzsel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése