Az utóbbi évtizedben számos szellemiséggel foglalkozó előadást hallgattam meg
személyesen vagy internetről. Szerencsés vagyok, amiért erre egyáltalán van
lehetőségem és időm is, nem utolsó sorban azért, mert nyelvi korlátaim
tágasabbak az átlagosnál, így egy angol előadás meghallgatása és megértése
számomra ugyanolyan könnyed vagy éppenséggel nehéz feladat, mintha magyarul
hallgatnám. Ezek az előadások zömével vagy hozzáadtak, vagy épp elvettek
valamit belőlem (ez utóbbi alatt a kételyeket vagy más, negatív kicsengésű
tulajdonságaimat, érzeteimet értem). Rámutattak, mi a valódi spiritualizmus és
mi az álspiritualizmus, illetve arra is, hogy milyen módon lehetne az emberek
önsanyargatását vagy épp mások sanyargatását megszüntetni. Nagy erőfeszítések
történnek ezen a téren, de mi, magyarok, valahogy nehezen nyitunk eme tanítások
irányában…
Egyike ezen előadásoknak Rabbi Manis Friedman előadása (http://www.chabad.org/multimedia/media_cdo/aid/2444339/jewish/Sadness-Sin-and-Temptation.htm),
amely arról szól, miért depresszív az ember. Ez egy központi kérdés volt
számomra, mivel sok lehangolt kedélyű emberrel találkoztam (számos ismerősöm, sőt, közeli barátom, élettársam öngyilkos volt) és nem tudtam
megérteni, valóban létezik-e depresszió, mint betegség, vagy ez a szomorúság
kicsit klisésebb kifejezése. Rosszul közelítettem meg a kérdést. Ugyanis nem
szemantológiai szempontból kell megközelítenem, hanem párhuzamot vonnom ama két
kijelentés között, hogy „depresszív vagyok” és „fáj a lábam (kezem, hasam,
stb.)”.
A második érthető, egy szellemi lény egyik fizikális valósága nem
működik megfelelően. Viszont az első kijelentésben kérdés vetődik fel: ki
mondja azt, hogy depresszív? Egy énből vagy több énből állunk? Fogas kérdés.
Egyes kultúrák azt mondják, egyből, mások több énről beszélnek, sőt a
pszichoanalitikusok is legalább három én-t fedeztek fel egyetlenegy szellemi
lényben. A haszid gondolkodás szerint van egy énünk és egy Ist-ni énünk. Miért depresszív az én? Hiszen önmagában az én csupán létezik...
A rabbi a hallgatóságot olyan gondolati mélységbe invitálta,
melyben érthetővé vált, hogy a valódi én valójában
nem kér, nem követelőzik, nincsen szüksége semmire. Nem is akart
létrejönni, ha rajta múlott volna (az öngyilkosságra hajlamosak ennél a pontnál
megrekednek és végeznek életükkel).
Mégis, miért van az, hogy az én rosszkedvű? Az előadás
szerint azért, mert az én nem tudja elfogadni a rossz tulajdonságait, pedig
Ist-n így fogadja el, ilyennek, amilyen, ilyennek teremtette, feladata nem más, mint ezeket a rossz tulajdonságokat legyőznie.
Végezetül egy olyan gondolatot osztott meg a tanár, amit
mindenféleképpen át szeretném ültetni magyarra, mert nagy szükségét érzem
ennek: ha az emberek rájönnek, hogy az énüknek nincs szüksége semmire, de hogy
az énükre szükség van, egy lépéssel közelebb kerülnénk rendeltetésünkhöz.
Tehát: nekem nincs szükségem semmire, de szükség van rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése