Közel 40 órát aludtam
egyhuzamban. Péntek délutántól egészen a mai hajnalig, vasárnapig. Mintha az
éveken át tartó aggodalmaskodás, idegeskedés, munka után
hazaértem volna… a finom anyatejből jóllakott csecsemőhöz hasonlóan aludtam. Pár
percre fel-felébredtem, minden porcikám fájt és egyre csak visszanéztem a
nappaliban nagyzoló kanapéra és a kis kuckómban rothadásnak induló, korábban
embert búcsúztatott matracra.
Elmentem az e-könyv bemutatójára
a NapSziget fesztiválra, felolvastam az „Összefonódások”-at, majd hazaérvén
újra ágyba bújtam. Nem tudom, mi történt velem. Talán kialudtam az összes
kapkodást, küzdelmet és sokkal tisztábban látok és érzékelek, mint bármikor.
Talán a kor teszi, de az is lehet, hogy
egyre érzékenyebb vagyok a hidegre és hosszú, fagyos télnek nézek elébe. Nem
lényeges, az viszont igen, hogy úgy érzem, mintha hét éves lennék, aki az első
iskolai napra készül, várok valamire, s mindeközben végzem az automatikus
feladataimat: takarítok, bekapcsolom a mosógépet, vasalok, főzök… Még csak fél
9 van, vasárnap, és a hagyományos asszonyokhoz hasonlóan, minden házimunkával
korán végeztem. A szombatom a választott
pihenőnapom, ma igazán tehetnék valamit…
Hiába intem magam, a budai hegyeket, a ködbe vesző
tornyokat nézem és egyfajta honvággyal vegyült nyugalom uralkodik el
rajtam. Nem az a honvágy, amely más
égtájakról, kontinensekről álmodik, hanem az, amelyik édesdeden belebújik az
ember szívébe, amitől mindenhol otthon érzi magát, bárhova elmenne,
gondolatokban.
Távolból hallani a villamos
csikorgó fékezését, képzeletemben kisiskolások mosolyogva alszanak, hiszen ma
nincs iskola, nincs kötelezettség és talán még a korán elkészült ebéd illata is
belopakodik a gyerekszobákba, hogy ébredésre csalogassa őket. Gondolom. Remélem.
Ez régen így volt.
Az égboltot egy madárraj lepi el, ellenőrzi Budapest és lakói békéjét.
Ma nem emlékszem,
nem emlékezem, ma csak vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése