"Glóriát font köréd az elmúlás..."

A blogbejegyzés címe Nyírfalvi Károly "Vázak és nyomok" hozzám írt versének egyik sora, amely nagyon megérintett, több oknál fogva.

Egyrészt, mert az eddig hozzám írt versek és novellák, elbeszélések közül ez az első, amely nyíltan vállalja, hogy miattam, nekem, értem, hozzám lett írva, másrészt, mert nem köntörfalaz, ugyanakkor nagyon szépen írja le azt, amit más művészek gúnnyal, megvetéssel, kvázi bonyolultsággal és kvázi művésziesen fejeztek ki. Ezek a "többiek" egyszerre rajongtak értem és gúnyoltak, közben egyszerűen nem tudtak hova tenni, nem tudták feldolgozni vagy egyáltalán továbbgondolni azt, ami körülvesz, illetve foglalkoztat... 

Igen, sokat foglalkoztatott a halál gondolata.  Nyilván nem olyan kérdések foglalkoztattak, hogy miért halunk meg, és nem hullajtottam könnycseppeket az elmúlás gondolata felett, de az sem izgatott, hogy mi fog történni a halálom után (ugyan kit érdekel, ha már nem érem meg???), hanem az érdekelt, hogy a haláltudatot hogyan lehetne az élet előnyére fordítani.

Elhatároztam, nyíltan elmondom a nagy titkot, amit Nyírfalvi sejtet, mert nagyon egyszerű forrása van az elmúlás glóriájának, egy nagyon egyszerű felismerés, ami semmiféleképpen nem az én, esetlegesen felsőbbrendűnek titulált életfelfogásomat hivatott alátámasztani, hanem csupán egy egyszerű ember egyszerű véleményét. A sok "halálos múzsa, halál asszonya, halálkiáltó" jelzővel illető most rájöhet, hogy feleslegesen misztifikáltak olyasmit, amiről váltig állítottam, nincs benne misztikum:

Szóval,

Mindenki egyformán hal meg, nincs kiváltság, nincs másság. Minden, ami a halál valóságát enyhítené, az élők reménye. Az élők minősítik a halált, és ők azok, akik megkülönböztetik a halált a haláltól. "Könnyű halála volt... szépen halt meg... szegény, ilyen fiatalon halt meg..." hallhatom innen-onnan. Élők szemszögéből történik a halál minősítése, mint ahogyan a tapasztalatlanok beszélnek a tapasztalatról… a kívülállók a belső ügyekről...

Ugyan, mitől jobb ágyban halni meg, mint az utcán, netalán utazás közben? Mitől jobb öregen meghalni, mint fiatalon? Az élet misztikuma és szépsége nem azonos a haláléval. Meghalni nehéz, bárhol is történik, bármilyen korban, bármilyen körülmények között. Egyformán. Lehetnek az embernek álmai, hogyan szeretne eltávozni, de ezek mind romantikus álmok, mint ahogyan azok az álmok, hogy mi fog történni valakinek a halála után...

A szenvedés nem egyenlő a halállal, a szenvedés teljesen más. A szenvedés az élet velejárója, és valamilyen oknál fogva kapjuk, vagy teremtjük önmagunknak. Attól, hogy valaki szenved, még nem biztos, hogy meghal, s attól, hogy valaki nem szenved, nem biztos, hogy életben marad.

A halálnak nincs arca, sem mosolya, sem kegyessége, fölösleges az (ön)hitegetés. Aki ezt felismeri, még ha nem is tapasztalta meg, egy lépéssel közelebb áll a teremtéshez, az élet szépségéhez, a hozzá való ragaszkodáshoz, a kreativitáshoz és valósághoz. Aki ezt felismeri, megtanulja szeretni az élet minden másodpercét, kitart mellette, szépet tervez, gondol, mond, ír és jókat cselekszik.

Hát, ennyi, ez az egyszerű gondolatmenet az, amely miatt "glóriát font körém az elmúlás"...

Köszönöm, Károly!