tranzitember: A lélekparazita

Még egy kézirat, amit 2010-ben fogalmaztam meg, egy félredobott, poros CD-ről sikerült lementeni:

A lélekparaziták

Gyakorlati útmutató a mindennapjainkban felbukkanó

Lélekparaziták felismeréséről

Bevezető:

Manapság sok ember ajkát hagyja el az a sóhaj, amely a végkimerültséget hordozza magában; gyakran lehet hallani az egyenesen a lélekből felbuggyanó gondolatokat, mint pl. “de lefáradtam xy-tól” vagy “már terhessé vált a kapcsolatunk”, “szinte rosszul vagyok, amikor találkoznom kell vele”. Napi szinten lehet találkozni végkimerüléssel küszködő emberekkel. Aki egy kicsit nagyobb önismerettel bír, vagy jártas a pszichológiában, a szociális tudományokban, tudja, hogy az emberi szükségletek (fiziológiai, biztonságérzet, szeretet (kötődés), illetékességi, gondolkodási, esztétikai és önmegvalósítási szükséglet – ezen szükségletek leírásáról számos fejlődéslélektani szakember jelentetett meg irodalmat, közülük a legismertebb Erikson) megfelelő kielégítése vezet az ember teljesség-érzetéhez, s ideális esetben a kimerültség távoli, ismeretlen fogalommá válik. De mi van akkor, ha minden szükségletünket kielégítettük, mégis fáradtnak, kimerültnek érezzük magunkat?

A kimerültségünkért még ilyen esetekben is magunkat okoljuk, korunkra, egészségünkre hivatkozunk, esetleg rájövünk, hogy a férjünk, gyermekünk, főnökünk, tanárunk, barátunk volt az, aki lefárasztott, de szemérmességből, vagy a divatosan kötelezővé tett együttérzésre hivatkozva ritkán merjük bevallani, hogy valójában nem történik más, minthogy “palimadárnak” néznek, olyannak, aki bármikor elővehető, kihasználható önös javakra. Itt meg kell említenem az úgynevezett ösztönös, vagy tudatos önvédelmi mechanizmust, amellyel elméletileg tudnunk kellene védekezni a kimerültség érzete vagy okozója ellen, azonban a fent említett, társadalmilag ránk kényszerített együttérzésünk miatt általánosságban arra tanítanak bennünket, hogy ne vegyük észre vagy egyenesen tagadjuk, hogy közvetlen környezetünkben, vagy esetleg épp családunkban él egy lélekparazita, akik belőlünk, a mi erőnkből, gondolatainkból, érzelmeinkből táplálkozik és szinte felőrli összes léterőnket. Az olyan ember, aki mer szembeszegülni a lélekparazitákkal, önzőnek, kegyetlennek van bélyegezve, s általában ő és nem a lélekparazita lesz a bűnös.

A fárasztó kapcsolatok az élet minden területére kiterjednek: a munkahelyre/iskolára, a családi és baráti kapcsolatokra. A munkahelyi/iskolai kapcsolatokat gyakran úgy érezzük, hogy kénytelenek vagyunk elviselni, mert a belénk nevelt, elfogadott magyarázat szerint az effajta lélekelszívás általában egy magasabb cél érdekében történik, aminek gyümölcsét a jövőben mi kapjuk meg, hiszen, ezért kapjuk fizetésünket, vagy jó osztályzatunkat. Ezzel a magyarázattal mélységesen nem értek egyet, mert a munkahelyen/iskolában elvégzendő feladatok csak részleges lélekfelhasználást kívánnak az egyéntől, amely nem terjed ki az ember összes, teljes lelkének felhasználására. Vegyünk egy példát:

Az iskolában a gyerekek egy része a tanítási órákra koncentrál, míg a többit leköti a társasági élet. Mikor a gyermekek hazamennek az iskolából, azok, akik nem figyeltek az órára, felkeresik a szorgalmasakat, és elkérik tőlük a jegyzeteket vagy a házi feladatokat. Ez rendszeresen fordul elő, s a szorgalmasabb gyerekek kezdik érezni, hogy társaik kezdik kiszipolyozni az erejüket. Már nem is beszélgetnek velük, nem barátkoznak, a kommunikáció egyoldalúvá és egyszínűvé válik:

“Helló, nem figyeltem a fizikán, el tudnád küldeni, mi volt a téma?”

“Szia, mi volt a házi?”

“Szia, a leckék iránt érdeklődnék…

De hát ott voltál a suliban…

Igen, csak tudod, akkor pont xy-nal arról beszéltünk, hogy…”

“Ok, rögtön hozom, elmondom…”

(Ha van még egyszerű példa, ide kérek majd)

Imola, a te munkahelyeden a példák nagyon segítenének!

A fentiekben idézett példák arra mutatnak, hogy valóban egyoldalú kommunikáció jött létre, még az akár udvariasságból feltett “hogy vagy, nem zavarok?” kérdés is elmarad, a hívó a lényegre tör, ezáltal is egy saját, önző érdekeire koncentráló beszélgetést kieszközölve a hívottnál. Ettől függetlenül nem tekinthető a hívó lélekparazitának teljes mértékben, hiszen csak az ismeretek egy részét veszi át a hívottól. Amennyiben beszélgetésük során más, egyéb életterületre kiterjedő panaszáradat, vagy egyéb személyes bevonást igénylő beszélgetés alakul ki, de egyoldalúan, a két fél között, már gyanakodhatunk, hogy a másik fél a lélekparazitákhoz közeli állapotok egyikébe került.

Az a gyerek/felnőtt, aki nem tudja, hogy lélekparazitával van dolga, lassan felörlődik és az adott környezetében könnyen magányossá válik, amolyan szolgává…

A gyakorlati kézikönyv abból a célból került megfogalmazásra, mert mint ahogyan a munkahelyi/iskolai viszonyokat, úgy a családi és baráti kapcsolatokat is – tágabb értelemben pedig az összemberi kapcsolatokat - kellő átgondolással és nagyobb odafigyeléssel átminősíthetjük, kellemesebbé tehetjük.

A problémák a nagyon korai gyermekkorban gyökereznek, zömünk nem úgy születik, hanem lélekparazitaként nevelkedik, de vannak köztünk olyanok is, akik életük során, különböző élethelyzetük miatt válnak azokká.

A lélekparazita szó nem mai keltezésű, meghatározása szinte egyidőre tehető az ezoterikus tudományokban meghatározott, úgynevezett energiavámpírok megjelenésének idejére. Az ezoterikusok az energiaszinteket és azok felhasználását vizsgálva jöttek rá, hogy három típusú ember létezik: az energiavámpír, az energia-semleges és az energiatermelő. A lélekparazita ezoterikus szempontból az energiavámpír és az eneriga-semleges közé tehető, s mint ilyen, energiaparazitaként kerülhetne megemlítésre és vizsgálat alá. Csak mivel az ezotériában ez a fogalom, hogy energiaparazita önmagában ellentétes, összeférhetetlenségre mutat, minden energiaparazita az energiavámpírok csoportjába kerül, ami viszont messze nem fedi a valóságot, mert a világ, s az emberek különböző árnyalatai nem ennyire végletesek.

Tekintettel arra, hogy a jelenlegi gyakorlati kézikönyv nem az ezotéria iránt érdeklődőknek fogalmazódik, hanem a széles rétegnek, a még emberi, mindennapos használatban levő lélek szó kerül behelyettesítésre mindenhol, ahol az energia szó egyébként szerepelne az ezoterikus könyvekben, így kézikönyvünk szempontjából négy embertípus létezik: lélekvámpír, lélekparazita, lélek-semleges és lélekápoló(termelő).

De kanyarodjunk vissza a gyermekkorunkra:

Az édesanyák – mi mindannyian tudjuk - nemritkán szinte kifogyhatatlan lélektárházzal rendelkeznek és a természet úgy rendezte, hogy lélekháztartása időszakonként minőségben és mennyiségben oly mértékben változzon, hogy az elfogadhatóság keretén belül átadható energiával rendelkezzenek. Az energia nagyfokú átadására az édesanya közvetlenül a gyermek fogantatásakor válik képessé, s mindaddig tart, amíg gyermeke az anyai ösztön szerint nem válik lélekápolóvá. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a férfiak nem képesek energiát termelni, és nem lehetnek lélek-semlegesek vagy lélekápolók, csupán azért választottuk az édesanyák példáit, mert ők azok, akiken leginkább mutatkoznak ezek a jelek, és lelküket, s ingadozásait, mi, gyerekek, mind éreztük. Azon olvasók, akik szüleiktől elkülönülten nevelkedtek és ezért nem érthetik az édesanyák példáját, tanácsoljuk, hogy a legkorábbi gyermekkorban tapasztalt jó emberi viszonyokból (nevelőszülőkkel, barátokkal, egy jó szomszéddal, vagy társsal) merítsenek ihletet.

Az édesanya tehát egy természetes, ösztönös lélektárházzal rendelkezik, és amennyiben a gyermek nem követi az édesanya ösztöneit, szükségleteit, egocentrikussá válik, nem kíván energiát termelni, hanem inkább anyjáéból táplálkozna, ilyen esetben már a korai gyermekkorban rájöhetünk, hogy valószínűleg egy lélekparazitával lesz dolgunk. A kisgyermeknek nagyon korán meg kell tanulnia - saját képességei szerint -, hogy nem csak kapnia és adnia kell, de meg is kell magának tartania azt, amije van, különben elvész, s vagy a túlzottan segítségkérő, vagy a túlzottan segítségadó szerepében nő fel, és lélekparazita, súlyosabb esetben lélekvámpírrá válhat.

A kis gyakorlati kézikönyv célja nem az általános félelem, vagy aggodalom felébresztése, inkább a lelki élősködőkkel való viszonyunk megváltoztatása, illetve – ha valaki magára ismer ezen sorok között, s hiszem azt, hogy sokan leszünk – saját belső lélektartalékaink felhasználása és ápolása ahelyett, hogy másokét aprópénzre váltsuk, azaz saját jóérzésünk alapjául szolgáljuk, kényünkre, kedvünkre.

Mi a lélek?

Az emberi lélek meghatározása számtalan szemszögből került meghatározásra, akár tudományos, akár áltudományos módon. A legnevesebb szakemberek is heves vitákba bocsátkoznak, hogy az emberi lélek pontos definícióját megfogalmazzák. Emberi szavakkal teljes egészében leírni szinte lehetetlen feladat, ezért csak a lélek bizonyos vázlatát tudjuk megadni: a lélek létezésünk esszenciája, magja és kiindulópontja, és magábafoglalja mindazt, amit gondolunk, érzünk és tudatosul bennünk. A lélekbúvárok a lelket személyiségként határozzák meg, amely tárgyilagos megnevezéssel megcsonkítják a lelket mindazoktól a finom árnyalatoktól, amelyeket magában hordoz.

Ki a léleksemleges?

A léleksemleges az az ember, akinek saját lelki fejlődéséhez, gazdagodásához nincs szüksége más emberek társaságára, lelkére, de más emberek lelki fejlődéséhez sem járul hozzá. Amolyan “tedd ki, hadd hűljön”típusú ember, akinek a társasága – legalábbis a felszín felett – se nem oszt, se nem szoroz a valóságon.

Valójában, ha mélyebbre ásunk, teljesen léleksemleges ember nem létezik, csak olyan ember, akik bizonyos helyzetekben léleksemlegesnek mutatkozik. A léleksemlegesség álarca nagyon jó védekezőrendszernek bizonyul olyan kirívó esetekben, amikor lélekvámpírral van dolgunk, hisz a lélekvámpír nem tud mit kezdeni a semlegességgel.

Ki a lélekparazita (élősködő)?

A lélekparazita az az ember, aki tudattalanul szívja el erőnket és nem tudja megfogalmazni, mi hajtja, miért teszi, csak szükségét érzi annak, hogy a társaságunkban legyen. Nincs tudatában annak sem, hogy lélekparazita, csupán annyit tud, hogy valamit tennie kell ahhoz, hogy jobban, feltöltődve érezze magát, és ehhez leginkább más emberek közelségére, energiájára van szüksége. Mi mindannyian egy bizonyos fokig azok vagyunk, minőségi és mennyiségi árnyalatnyi különbségekkel, s ez nem csak emberekre, de más élőlényekre is vonatkozik: erre az energia-csere szükségletre a szobanövények a legjobb példák.

Példa:

“Az egyik barátnőm folyton arra panaszkodott, hogy semmilyen növény nem marad meg a közelében, gondozza, ápolja őket, mégis kiszáradnak. Egy huzamosabb időre elutaztam meglátogatni őt, s észrevettem, hogy azon túl, hogy meglocsolja a növényeit, nem foglalkozik velük. Sőt, ideges is volt gyakran, szinte ledermesztette maga körül a levegőt. Az a két hét alatt, amíg nála voltam, és néha a növényeihez beszéltem, törölgettem leveleit, újabb hajtások jelentek meg rajtuk… Pedig ugyanott voltak, ahol addig is, semmi nem változott, csak én voltam ott, és foglalkoztam velük.” (Marcsi, 50 éves)

A lélekparazita az energiaháztartásában bekövetkezett veszteséget vagy az elhasznált energiájának pótlását többnyire a többi ember energiaháztartásából pótli.

Ha például az utcán egy járókelő mellett hirtelen azt érezzük, hogy veszítünk erőnkön, és ennek semmilyen fizikai alapja nincs, úgy érezzük, hogy a járókelő valamit elvett tőlünk, tudnunk kell, hogy igazunk van! Ellenben vannak olyan emberek, akik mellett elhaladva hirtelen frissebbnek érezzük magukat, és ezt nem a parfümje okozza. Ezek az emberek a lélekápolók és termelők, másnéven angyalok.

Mi a különbség a lélekparazita (élősködő) és a lélekvámpír között?

Míg a lélekparazita óhatatlanul, tudat alatt szívja le lélekerőnket, a lélekvámpír tudatosan választja áldozatait, s pontosan tudja, hogy melyik áldozat felel meg a számára, az áldozat mely energiájára van szüksége ahhoz, hogy fennmaradjon. A mai társadalomban az ember állati ösztönei a minimális megnyilvánulásra vannak ítélve, a társadalmi szabályozások, az erkölcs, mind arra kényszerítik az ösztönöket, hogy más úton találjanak kielégülést. Vannak gyilkosok, akik soha nem nyúltak áldozataikhoz, azonban tetteikkel pusztítást okoztak. Az lélekvámpírok az effajta gyilkosoknál sokkal rafináltabbak, mert csupán addig ügyködnek, amíg nem kerülhetnek veszélybe, nem kerülhetnek nyilvánosság elé a tevékenységük miatt, az esetleges pusztításról nem vesznek tudomást, nincs lelkiismeretük. A lélekparazitát az lélekvámpírtól csak egy hajszál választ el.

Nem mese, tehát valóban léteznek lélekvámpírok?

Igen, kétségkívül. A szakirodalom az effajta embereket pszichopatáknak nevezi. Számos témába vágó, széles olvasórétegnek könnyen érthető könyveket fogalmaztak már szakemberek, közülük is a legjelentősebbeket Erich Fromm írta (Kímélet nélkül, Kígyó az alsónadrágban stb.), de foglalkozott velük …. És…. Is. A lélekvámpírok mindazon tulajdonságokkal rendelkeznek, mint a lélekparaziták, azonban tulajdonságaik sokkal sarkallatosabb és rejtettebb módon mutatkoznak náluk, manipulátorok, akiknek megváltoztatását mindenféleképpen szakemberekre kell bízni, valódi szakemberekre, és nem sarlatánokra. Aki úgy véli, hogy képes megbírkózni egy lélekvámpírral, felelőtlen, ugyanis még a legnagyobb szaktekintélyeknek is, akiknek hatalmas segédeszköz-tárjaik vannak az lélekvámpírokkal szemben, jogos félelmeik vannak velük szemben, és még ők is tartanak tőlük.

Büntethető-e a lélekvámpír?

Sajnos, nem. És pont ez az érintetlenség, a vádolhatatlanság az, ami felbátorítja őket a további cselekedetek, energialeszívások véghezvitelére. A gyakorlati kézikönyv szerzői azonban bíznak abban, hogy a jogrendszer képes lesz megalkotni az effajta emberekre is a kellő büntetésvégrehajtási eszközöket. Sajnos, az eddig közismertté vált lélekvámpírok esetei sem kecsegtettek semmi jóval: amennyiben bűnösnek is találták őket egyes cselekedeteik miatt, és leülik büntetésüket, szabadulásukat követően, vagy éppen büntetésük leülésekor ugyanúgy folytatják tevékenységüket, nem tanultak és nem is képesek tanulni másképp viselkedni vagy gondolkodni. A gyakorlati kézikönyv szerzői tudják, hogy lélekvámpírnak nem tudnak segíteni, azonban azokon igen, akik könnyen válhatnának lélekvámpír áldozatává, vagy csupán lélekparaziták.

Kik a lélekfenntartók és ápolók?

A lélekfenntartókat az ezoterikusok energiatermelőként határozzák meg: olyan emberek, akik képesek a saját energiatárházukat ápolni és gyarapítani, sőt, eme energiatárházzal a környezetükben élőket is feltöltik friss, lendületes erővel. A lélekfenntartók és ápolók valójában ugyanezekkel a tulajdonságokkal rendelkeznek, azzal az egy kivétellel, hogy nem csupán az energia mennyiségét, de minőségét is árnyalatnyi pontossággal meg tudják különböztetni. Mint ahogyan a lélek megszámlálhatatlan finom, sérülékeny részből áll, a lélekfenntartó és ápoló mindezen finom részeket képes megkülönböztetni és a megfelelő lélektáplálékot nyújtani ott, ahol a lélek kissé sérült, vagy hanyatlik.

A lélekparaziták jellemzői

Általános jellemzőjük

Általános jellemzője, hogy kinéz magának, majd ígyekszik minél előbb, minél közelebb jutni hozzád, belépni az aurádba, mindent megtudni rólad, s akár kimondva, akár kimondatlanul, de főleg az érdekli, hogy honnan van ennyi energiád, ilyen szép lelked, mert neki magának nincs energiaforrása (ezt viszont mélyen elhallgatja, de van olyan eset, amikor mondvacsinált energiaforrásokat sorol fel). A közeledéséhez nem adtál semmilyen jelzést, sem alkalmat, mégis megteszi. A közeledési szándékát erősen igyekszik elrejteni, s valamilyen tárgyhoz, jelentéktelen eseményhez kötni.

Röviden: amennyiben egy kapcsolatfelvétel egyoldalúan történik meg és egyoldalú marad, az egyik közülük a kapcsolatban a lélekparazita, vagy lélekvámpír, a másik az lélekforrás vagy áldozat. Minden egyes kapcsolatfelvételi szándéknak kétoldalúnak kell lennie, s eme szándékot diszkréten kell jelezni a másiknak. Amennyiben diszkrét „nem” választ kapunk, és mégis kapcsolatba lépünk vele, tudnunk kell, lélekparazitaként viselkedünk...

Lélekparaziták alfajai:

Az állandó segítségkérő

A lélekparaziták legismertebb és legkönnyebben felismerhető alfaja: folyamatosan segítséget kér, semmi viszonzást nem tanúsít. Ehhez társulhat az állandó kisebbségi érzés visszacsatolása a segítőnek, a figyelem és szeretet megkövetelése. Állandóan azt hangsúlyozza, hogy mindenki cserbenhagyja, ha pedig segítesz neki, úgy érzi, hogy nem érdemli meg a segítséget és ebben is kéri a segítséged, hogy megérezze, segítesz neki. A segítőben örlődést vált ki, mert azon felül, hogy segíteni akar neki, meg is kell győznie a lélekparazitát arról, hogy segítségre méltó. A folyamatos pesztrálás mellett döntéshozatalra is kényszeríti a segítőt, bűntudatot ébreszt benne, ha nem törődik vele. Azon ügyködik, hogy tevékenységének, döntésének kimenetele sikertelen legyen, ezáltal kiszipolyozván a segíteni szándékozó lelkét. A lélekparazita rátestálja saját sorsa sikertelenségét, folyamatosan sír és panaszkodik. Amikor már a segítőt teljesen lefárasztotta, hálátlan, sőt, igyekszik minden erejével lejáratni őt mások előtt.

Az öncélú

Folyamatosan magáról beszél, magával van elfoglalva és nem vesz tudomást mások létezéséről. Nem kétoldalú a vele töltött együttlét: váratlanul telefonál, mit sem törődve a másik helyzetével, vagy lelkiállapotával. Úgy éli meg saját magát, mint lélekápolót, holott pont ennek az ellentéte. Úgy véli, hogyha saját sikerességét megosztja másokkal, akkor ezzel energiát, lélekerőt is átad. Képes teljesen rabul ejteni a másik felet, hogy az a szabadidejében is gondolatban vele foglalkozzon.

A harcias-vitatkozó

Mindent harcként, csataként él meg; egyedül a győzelemben hisz, tagadja és fél a sérülékenységétől, törékenységétől. Létét a győzelemnek rendeli alá, mert úgy érzi, győzelem nélkül nincs értelme az életének, enélkül elsorvad. Mindazoknak a lelkét viszi magával, akiket “legyőzött”, s erőteljesen használja is ahhoz, hogy újabb győzelmeket arasson.

A győzelmet a viták során szerzi magának; lételeme a vita, függetlenül attól, hogy állítása helytálló-e. Valósággal kiprovokálja az emberekből a veszekedést. Addig kötözködik, amíg el nem éri vitapartnere tűrőképességének határát. Ilyenkor nem számit, hogy milyen eszközt ragad meg ahhoz, hogy a lehető legtöbb lelki energiát magához tudjon venni a partneréből. Képes pusztító jellegű beszédre, ami a másik szellemi és lelki erejét is felőrli. Fogalma sincs róla, hogy ezzel a módszerrel nem fog olyan energiával megtelni amely egy örömtelibb erőforráshoz vezethetné őt.

Az elmélkedő

Az elmélkedő valójában maga köré gyűjti az elmélkedésre hajlamosakat, és egy végtelen elmélkedő örvénybe invitálja őket. Homályos célok, homályos megfogalmazások ura ő, aki a végcél kinyilatkoztatásának ködösítésén ügyködik, s csupán maga a lélek kisajtolása a célja. Gyakori foglalkozásuk: spiritualista, szellemi vezér. Veszélyes lélekparazita, különösen a gyermekekre, akiknek szükséges a tisztánlátás.

“… S (finoman szólva) érdekes alak volt, aki, mint mondta, már hallotta növekedni a köveket. Meg volt róla győződve, hogy valamilyen magas szellemi szintet elért, ezt ugyan sose mondta csak azt, hogy sok időre volt hozzá szűkség. Senkit se tisztelt, legfeljebb csak a magafajtáját. Rendes alaknak tartotta magát és volt is ebben valami, ami talán több volt rablóbecsületnél… őszintének és szeretetteljesnek tűntek a gesztusai, de nem tisztelt, ez biztos.” (Letti)

A megváltó

Ebbe a csoportba nem csupán azok a lélekparaziták sorolandók, akiknek világmegváltó fantáziái vannak, hanem azok is, akik a közvetlen környezetüket ízlésviláguknak, kényelmüknek megfelelően átalakítanák. Mi mindannyian ezt tesszük egy bizonyos fokig, azonban a lélekparazita nem mértékletes, és valójában, ha ismeretlennel találkozik, nem a gondolkodó-érző lényt látja benne, hanem egyfajta gyúrmát, játékszert, amit meg kell munkálnia ahhoz, hogy az ő kényelmét szolgálja. Álljon itt egy példa:

“Egy idő után úgy kezdett el viselkedni mint aki át akarna formálni, mintha B-t szeretett volna kifaragni belőlem. Röhej volt az egész. Fogalma sem volt, miért tette, talán mert képtelenség volt. Lehet hogy ő tényleg látta bennem B jellemét, de én úgy éreztem mintha kínozottt volna … “ (Letti)

Gyakran megesik velünk, hogy egy mély érzelmi megrázkódtatásból sokáig nem tudunk felócsúdni (szeretett személy elvesztése, érzelmeink viszonzatlansága), nem tudjuk elengedni szeretett emberünket, s akár őt kezdjük másokban keresni, akár az ő ízlésvilágát, gondolkodásmódját véljük felfedni másokban, s tudattalanul is, de ráerőszakoljuk kedvesünk képét közvetlen környezetünkre, miközben nem is vesszük észre, valójában nem teszünk mast, mint – Letti szavaival élve – kínozzuk a körülöttünk levőket.

A segítő

Barátként mutatkozik, a javadat akarja, segítő szerepben mutatkozik. Közben “a te javadat” szem előtt tartva állítólag “tárgyilagos” megjegyzéseket fűz hozzád, kiértékel, de valójában leértékel. Ha beleegyezel a rólad alkotott értékelésébe, óhatatlanul is a rabjává leszel. Naivnak, hiszékenynek, gyerekesnek nevez, ha valamivel kapcsolatban lelkesedsz. Állandóan óvatosságra int és negatív példákat hoz. Cinikus és hagy toporogni egy helyben. Csak akkor képes elemében lenni, ha segíthet, és ha úgy érzi, ő a megmentő, egyedül ő nyújthat támaszt és megoldást a rászorulónak. Nem emberszeretetből segít és nem szakember. Más hibáiból és elesettségéből tanul és táplálja magát, vagyis szakképzettséget szerez, önértékelése minden egyes “segítéssel” nő. Csupán az elesettek társaságában érzi jól magát, ezért, amint a társa kezd egyenrangúvá lenni, menekül a helyszínről és egy újabb áldozatot keres magának.

A bájolgó

Mindig minden helyzetben tud viselkedni, de valójában csak létezik: udvarias, szépen öltözött, felszínes. Nem lehet hozzáférkőzni, de ő sem férkőzik senkihez. Akkor borul ki a helyzetéből, állapotából, ha megkíséreled belevonni valamilyen élménybe, ami egy kicsit is megkövetel belőle. Ilyenkor tesz róla, hogy letörjön. Egy ilyen ember társaságában folyamatosan alsóbbrendűnek érzed magad. Állandóan a saját akár külsejére, akár belső értékeire, vagy sorsára koncentráló lélekparazita, aki a mások képzelt vagy valós csodálatából táplálkozik.

“Megkérdeztem miért ismétli a nevem, habogott valamit, valami boszorkányról. Azt mondta Sz. I-nek hívják, nős, és válófélben vannak... szépen megkért, hogy látogassam meg holnapután, meg is ígértette velem, hogy elmegyek. Benne voltam. Miért? Vonzott … éreztem, hogy van valami transzcendens vonulata, valami ami meghaladja a hétköznapi logikát... “ “Másnap délután pedig felmentem I-hez, ahogy megbeszéltük. Hogy akkor mi történt, picit később részletezem. Legyen elég annyi, hogy nagy hatással volt rám, összezavart.” “I-ről akartam valamit megbeszélni B-vel, és ha már A is ott van neki is feltennék pár kérdést (tudtommal A és I barátok voltak). A választól leesett az állam: azt mondta nem ismer semmilyen I-t. Na jó, gondoltam magamban, még az igazi nevét se tudom.” (Letti)

Letti tapasztalata határeset. Ugyanis I mindaddig egy egyszerű lélekparazitának számított, amíg Letti nem elegyedett szóba A-val. Ámbár tudta, látta, hogy I és A barátok, A letagadta, hogy I-t ismeri. A hétköznapi nyelv azt mondja az ilyen esetre, hogy csak két férfi összebeszélt, mert játszani és szórakozni akart, azonban mélyebben belegondolva egy ártatlan embert játékszernek használni egyáltalán nem számít szórakoztató játéknak, Letti valószínűleg összejátszó, bájolgó lélekparazitákkal találkozott.

A mártír

Akadnak olyanok is akik egy sajátos technikát alkalmaznak társuk erejének elszipolyozására. Talán ezeknek a lélekparazitáknak a játszmája a legtisztességtelenebb játszma, amit sokszor önmaguk hibáján kívül, tanult példák alapján alkalmaznak. Szomorú szemekkel tekintenek a világba és a világ semmi pénzéért nem mondanák el lelkük fájdalmát. Olykor úgy lehet vélni, azt várják, hogy valaki kitalálja szívük óhajait. Mártírként járnak-kelnek a világban. Nem sírnak fájdalmukban, de nevetni sem tudnak igazán. Ha valami komoly probléma elé állítja őket a sors, teljesen magukba fordulnak, s jaj annak, aki ilyenkor segíteni próbál rajtuk, mert bár minden erejüket összeszedik, képtelenek bármit is tenni. Elvesztik minden erejüket, pedig jól tudják: ez nem a saját életük fájdalmának súlya.

Mely tünetek mutatják azt, hogy megtaláltad a lélekparazitádat?

Fizikai tünetek:

- már a gondolat róla, a megemlítése vagy a személyes megjelenése fárasztó számodra, kimerültség-érzést kelt benned.

- Fejfájás/rosszullét/émelygés/kishitűség kerülget, ha rágondolsz

- Remegsz, ha rá vagy kényszerítve, hogy találkozzál vele, de a pontos okát nem tudod meghatározni (a felelési drukk, a teljesítmény pánik nem ide tartozik és nem keverendő)

- Amikor találkozol, beszélgetsz vele, úgy érzed, mintha valaki valóban hason rúgott volna, ledermedsz

Kidolgozni, még kell

Pszichikai tünetek:

- Találkozásotokat/beszélgetéseteket követően nehezen rázódsz vissza a valóságba, mintha egy alagútban töltötted volna az időt, amíg vele voltál, amelyből nehezen nézel ki a valós világra.

- A saját problémáid kezdenek eltörpülni az ő problémái mellett, mégpedig oly mértékben, hogy akár a létfenntartásod is fenyegetetté válik, de mégsem tudsz elszakadni tőle és az ő gondjaitól.

- Elkezd értelmetlenné válni előtted a világképed és a saját értékeid.

- Folyamatos kisebbségérzettel küszködsz, amikor a társaságában vagy, amely kisebbségérzet mások társaságában egyébként nem ejt rabul.

- Társaságában állandóan kétségbeesett és bizonytalan vagy, feszengsz.

- Úgy érzed, mintha egyre csak süllyednél egy feneketlen kútba.

- Fantáziálni kezdesz, ha rá gondolsz, vagy az ő hatására kezdesz hasonlóképpen fantáziálni a valóságról (“Sokáig törtem a fejem, miért történik ez velem. Sokáig úgy gondoltam, hogy valami fontos emlék elveszett… lassacskán észrevettem, hogy a fantáziám indult be (mindennel, ami vele kapcsolatos).” Letti, 30 éves)

Kidolgozni, még kell

Hogyan védekezz?

Kidolgozni:

Hallgass a belső ösztöneidre! Ámbár az ember már nagyon régen elszakadt a természettől, mint ahogyan az állati ösztönei, úgy a túlélési ösztönei is élesek, kifinomultak maradtak. Amennyiben kellemetlenül érzed magad valaki társaságában, függetlenül a hozzá fűzött kapcsolatodtól, a korától, nevétől, vagy az etikett szabályaitól, számodra ő lesz a te lelki parazitád (még ha csak néhány másodpeercig is), ezért távolodj el tőle. Figyeld meg, hogy miért kellemetlen számodra a közelsége, mi az, amit féltesz tőle. Az ösztöneid nagyon ritkán csalnak. És jegyezd meg: inkább nézzen jelentéktelennek és gyávának, mint zsákmánynak! Ne feledd, ő csak egy ember a többmilliárd közül, nem szükséges az életed vagy akár a lelked megrövidíteni egy lélekparazita kedvéért.

“Nem tudom mennyi idő míg újra megtalálom, de a lényeg, a hibát ott követtem el még jó régen, hogy elnyomtam a gondolatok és érzések természetes áramlatát.” (Letti, 30 éves)

Ezt azonban csak akkor gyakorold, ha valóban nincs feles energiád, amit saját sérülésed nélkül átadhatsz neki. Ha tudsz neki adni, ne utasítsd vissza, mert lehet, hogy ez a lélekparazita-állapot csak ideiglenes az embertársadnál.

Hogyan működjek együtt a lélekparazitával?

A lélekvámpírral szemben a lélekparazitával lehet együttműködni, mert míg az lélekvámpír tudatosan végzi a lélekelszívást és ezt megfelelően palástolja is, nemigen lehet vele mi egyebet tenni, mint kerülni. Amennyiben egy lélekvámpírral van dolgod, ne gondold, hogy jó útra tudod téríteni, hisz te most még csak gyerekcipőben jársz, míg ő már régi motoros, ismeri a trükköket, s segítő szándékoddal lehet, hogy még ajánlod is saját magad a zsákmányaként.

A lélekparazita azonban megér egy próbát. Sok türelem kell hozzá, és nyílt, egyenes beszéd. Nem szabad megengedned neki, hogy a saját malmára hajtsa az együttléteteket, szükségtelen a sok magyarázat, a részletesség, mert ezáltal csak felületet adsz neki arra, hogy rád tapadhasson. Ritkítsd a vele való kapcsolatod és közben nyisd fel a szemét, mondd el neki, mikor kezdi fárasztani, ajánljál különböző aktivitásokat és mutass rá több forrásra, ahonnan ápolhatná, gyarapíthatná lelkét. Hagyjad, hogy ő maga találja meg a számára megfelelő lélektáplálékát, amely nem emberekből fakad, mert ha ezt is te határozod meg… hát, megint csak csapdába estél.

“A különféle helyzetek felismerése nagyon keveseknek megy.
Csalóka lehet, hogy ki figyel ránk, és ki nem. Nehezen eldönthető kérdés, hogy mi is a helyes út: a kapcsolatok megszakítása abban az esetben, mikor már biztosan érezzük, hogy nem kapjuk meg azt egy kapcsolattól, amiért azt létesítettük, vagy a küzdelem a másik figyelméért, törődéséért.” (Szinay Balázs: Következetlenség)

Segítség, lélekparazita vagyok!

Ha felismerted saját magad a fent felsorolt jellemzők egyikében, ne keseredj el. Már maga a felismerés nagy lépés, és valljuk be, kevesen vállalják magukra a kedvezőtlen jelzőt. Először is gondold végig, hogy kivel milyen alkalommal viselkedsz lélekparazitaként, s miért? Lehet, hogy nem is vagy lélekparazita, csupán a féltékenység, a bosszú sodor afelé, hogy így viselkedj, egyébként egy teljesen normális ember vagy. Azonban ha huzamosabb ideig tanúsítasz egy meghatározott viselkedési formát egy bizonyos személlyel, van okod aggodalomra.

Kidolgozni

A lélektermelők és ápolók trükkjei: azaz, hogyan válhatnék lélekápolóvá, anélkül, hogy bárkit megkárosítanék?

Ha úgy gondolod, hogy több lélekparazita tulajdonságod a már felsoroltak közül, íme néhány gyakorlati tanács, hogyan válhatnál lélekparazitából léleksemlegessé, majd lélektermelővé és ápolóvá.

- Figyeld meg, milyen helyzetben viselkedsz lélekparazitaként.

- Figyeld meg, kivel viselkedsz lélekparazitaként, és miért?

- Amennyiben rájössz, hogy viselkedésed valójában válasz egy másik ember parazitaságára, szüntesd meg a lélekelszívást, és védekezzél az általad felismert lélekparazita ellen, a már említett módokon (léleksemlegesség, társaság kerülése).

- Légy mértékletes az élet minden területén

- A testi mozgást, egészséget se téveszd szem elöl

- Légy nyitott az újdonságokra, döntsd le saját korlátoltságod (ezt nem szabad erőszakkal véghezvinni, mert az ellenkező hatást éred el: ahol eddig is nyitott voltál, még tágasabbra nyisd az ablakod, ahol kevésbé, ott csak oly mértékben legyél nyitottabb, amely mérték még nem ütközik a saját értékrendeddel).

- Keresd a változatosságot mind magadban, mind a környezetedben

- Foglalkozzál művészetekkel, azzal, amelyik a legközelebb áll hozzád. Nem kell híresnek lenned, a végcél nem a halhatatlanság, hanem annak a salaknak a lepergetése a lelkedről, amelyet felhalmoztál magadban, és amely esetleg megakadályoz az új ismeretek elsajátításában.

- Próbáld meg ugyanúgy kezelni és szeretni a környezeted, mint saját magad és fordítva

Ha ráébredsz arra, hogy lélekparazita vagy, igyekezzél ezt az állapotot megszűntetni, de csak oly mértékben, és úgy, hogy jómagad és a környezeted ne károsuljon az átváltozásodtól. Ha nem teszel semmit, és azt gondolod, hogy az áldozatod is elfogadja parazitaságod, valójában nem csak a saját parazitaságod, de az áldozatod parazitaságának a közös csapdájában találod magad, ahonnan már nincs menekülés.

A hit

Egyes vallások a figyelmetlen, nem felkészült embereket úgy toborozzák, hogy lelküket (gondolatukat, érzelmeiket) elszipolyozzák, s szándékosan, csak annyit adnak az elszívott lélekből vissza, mégpedig módosított szerkezetben, hogy a kiszemelt áldozat kénytelen legyen függővé válni tőle, s követni őket. Ennek véghezvitelében az egész vallási tagság előszeretettel szerepet vállal, mert mindegyikőjük meg van róla győződve, hogy a jó cél érdekében történik és “mindenki javára szól”. Egyes kirívó esetekben szinte rituális lélekelszívással (kézrátétel), tudatmódosítással kezdődik az újabb tagok beléptetése. Amennyiben egy kevésbé gyakorlott tag egy új tag toborzásánál sikertelennek bizonyul és amely sikertelenséggel a saját hite is megremeg, a vallás többi képviselői igyekeznek felkarolni őt, megerősíteni hitében és együttesen felkeresik azt, aki megrengette vallási tagjuk hitét, megátkozzák és fenyegetik, és igyekeznek a már csoportjukba tartozó tagot “megmenteni a gonosztól”.

Ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert ha még parazitának is érezzük magunkat, jegyezzük meg, hogy egy vallási tömörülésbe való belépésünk nem fog megváltoztatni, sőt, inkább ad táptalajt parazita milétünkre, csak a megfogalmazása lesz másmilyen, a cél tűnik majd magasztosabbnak, ami egyáltalán nem biztos, hogy valóban is az.

A hit nem jelent feltétlenül vallást. A vallás elfogult és kirekeszt, míg a hit összeköt. A hitnek abban rejlik az ereje, hogy reményt ad még a legelesettebbnek is, és ehhez nem kell feltétlenül templomba/vallási csoportok találkozóira járni.

Higgyél magadban, a barátaidban, ismerőseidben, higgy a holnapban, az életben. Bármiben is hiszel, ha az táplál téged, már nem vagy elveszett, reménytelen.

S ne feledd:

“Az Ist-n (Természet, Sors) tökéletes, ezért csak tökéletes dolgokat képes megalkotni.”

Nyugalom és… ÖNISMERET

A lélekparazitaság, ámbár elfogadhatónak tekinthető, az emberiség fejlődésének szempontjából igen káros jelenség lehet.

Az emberi társadalom sokkal nagyobb léptekkel halad előre, mint maguk a tagjaik, ezért nem ártana, ha magunkon kezdenénk a változtatásokat végrehajtani, hogy összhangba kerüljünk nem csupán önmagunkkal és a bennünket körülölelő embertársainkkal, de mindazokkal az eszményekkel, amelyeket önként saját magunk és társadalmunk elé állítottunk.

Önismeretünk útját saját magunknak kell megtalálnunk, mások segítségére mértékletesen szorítkozva és szem előtt tartva, hogy saját utunkat nem cserélhetjük el vagy hasonlíthatjuk össze másokéval. Vannak olyanok, akinek ez az út eleve megadatott, másoknak számtalan módozatát, elágazását kell megismerniük, mire rájönnek, mely útjuk az igazi az önismerethez. Gyakran szégyellni fogjuk, sőt tagadni is önmagunkat, mert eszményképet varázsoltunk saját magunkról, hiszen az ember hajlamos eszményi gondolkodásokban élni és rózsaszínű szemüvegen keresztül tekinteni a világra, magára ennél is inkább. Mégis arra buzdítunk mindenkit, bármilyen szürkék vagyunk, fogadjuk el önmagunkat az összes hibáinkkal, esetlenségünkkel együtt, mert ezáltal közeledhetünk ahhoz az eszményhez, amit kiépítettünk. És tudnunk kell, hogy a saját hibáink felismerését és elfogadását csak egy hajszál választja el azok megsemmisítésétől, a hajszál neve pedig: akarat.