A béke eljöveteléről

2009-ben írtam, most találtam meg egy félredobott, porosodó CD-n:

A béke, békesség észlelése, érzékelése és értelmezése mindenkinél másképpen zajlik, épp ezért a béke valódi értelmét teremtményekként nem tudjuk személytelenség bevonása nélkül meghatározni. Világbékéről beszélünk, holott lehet, hogy pont ez az általunk elfogadott béke nem a valódi béke.

Ne beszéljünk gyorsan felfogott, megértett tanításokról, mint valós és egyetlen útról a béke felé, ezek rendeltetése akkor következik be, ha rájövünk, hogy a saját békességünk alapjait, bensőségességét kívánják megerősíteni, és nem feltétlenül vonatkoznak a másik emberre is. Ugyanígy ne beszéljünk a béke eljöveteléről, hiszen maga a béke fogalmát sem ismerjük. Amennyiben mégis így teszünk, ezzel ismételten egy új különbözőséget hozunk felszínre, lassítva a békesség eljövetelének idejét. Másrészt egyáltalán nem biztos, hogy a béke eljövetele néhány évszázad múlva következik be, lehet, hogy ennek időpontja pont a következő másodperc, lehet, hogy az általunk felfogott béke teljesen eltér a valódi békességtől, amely megszületik, az a békesség, amelyet az elme képtelen felfogni, képtelen érzékelni, észlelni, értelmezésére pedig nincs is időnk. Valójában minden, amit értelmünk határán értelmezünk, megteremtődött, format öltött, létezik vagy elmúlt. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a megteremtettnek van értelme, sőt, gyakran az ember által megfogalmazott és megteremtett valóságrészlet inkább az egység időszakos szétzilálása irányában jön létre.

Inkább az élet következményeiről, a világ kiegyensúlyozottságáról próbáljunk meg következtetéseket levonni, mert ez könnyebben rajzolódik meg tudatunkban: ma már nem áll távol tőlünk annak az igazságnak a beismerése, hogy belső világunkkal mérsékletességgel kell bánnunk. A tanítások erre, a türelemre, megértésre, szerénységre, alázatra tanítanak, és egyetlen bizonyosságra: a bizonytalanság bizonyosságára.

Boldogtalanságunk mértéktartása mások boldogságához járul hozzá, saját boldogságunk mértéktartásával csökkentjük mások boldogtalanságát. S talán merész gondolat, de ez a mértéktartás vezet a valódi felismeréshez, a kiegyenlítődéshez, az egyensúlyhoz, amely egyik formája a békességnek.

A mértéktartás nem más, mint érzékenység és előzékenység önmagunkkal és a bennünket körülölelő élet irányában. Benne foglaltatik az a késztetés hogy ne keverjük a belőlünk fakadó gondolatokat, következtetéseket, érzéseket, indulatokat a bennünket körülvevő valósággal vagy bennünket érő, tőlünk független jelenségekkel. Ezen az úton továbbhaladva rájöhetünk, hogy az ember, az általunk fontosnak megfogalmazott személyiség, individuum egyáltalán nem önmagáé; ami belőle fakad, nem az övé, s neve, ismertetőjelei nem egyszeriek és megismételhetetlenek. Megismételhetők. Nem feltétlenül azonos időben, térben, de bármikor és bárhol.

A béke bekövetkezik, vagy már be is következett, minden előjel nélkül. Nehezebben, mint gondoltuk, hiszen a hasonlóságaink azok, s nem a különbözőségeink, amelyek bennünket a békétől távol tartottak és tartanak: nehezebben formáljuk egymást, mert a hasonlóságaink azok, amelyek különbözőseinket erősítik. Ez az állandó küszködés a hasonlóságaink és különbözőségeink között oly módon válhat előnyünkre, ha hasonlóságainkat felhasználva a különbözőségeinket vélt különbözőségként (általunk teremtett, önmagunkról és másokról alkotott feltételezésként) kezeljük.