A misztikus művészet

Ha valaki akkor is alkot, amikor már minden álma teljesült, minden úgymond múzsája megtette a magáét, amikor nincs látszólagos külső oka arra, hogy alkosson, ha magáért a teremtés gyönyöréért alkot, rendkívüli élményben van része. Már nem tudja senki a saját hálójába vonni, mert amíg az egyik önmagát alkotónak tekintő, akár saját, akár más által teremtett, meglévő ál-alkotásával próbálja a saját malmára hajtani a vizet, az emberünk már a másikon dolgozik, egy új teremtésben van része, amely a meglévőt akár meg is hazudtolhatja. Mindig egy lépéssel előrébb halad… S ez az egy lépés neki a szabadsággal járó bizonytalanság gyönyörének átélését újra és újra biztosítja, a másiknak meg pont az ebből eredő, félelemmel vegyült bosszantó bizonytalanságot.

Ebben a világban ezt az élményt csak hosszú elvonatkoztatással, ön- és mások vizsgálatával lehet. Ha bárki erre az útra szeretne lépni, először is lassan le kell fejtenie magáról mindazokat az őt érő, de másokból eredő kivetítéseket, amelyek az anyagi, látszólagos halhatatlanságot sugallják. Le kell vetkőztetnie azt a reményt is, hogy anyagi megnyilvánulásának befejeztével is megmaradnak alkotásai. Amint ettől a hamis reménytől megszabadult, rájön, hogy az addig mélységekig áhított álom és cél nem más, mint hiúságának, régiesebb kifejezéssel élve: halhatatlansági vágyának öncélú kivetítése.

Ha az illető nem foglalkozik érzékenyen azzal, mi lesz az alkotásával, annak jövőjével/jövőtlenségével, valójában rájött saját magára, az átlagos gondolkodással mulandónak vélt, de valójában örök értékével. Ugyanis a Ter-mtő a teremtésével arra tanít, hogy még a legkisebb lény is képes Ist-n teremtését másodpercek pillanatának töredéke alatt úgymond elpusztítani. Ha ezt a pusztítást az alkotó véglegesnek látja, nagyon messze jár az igazságtól. 

Ez nem L’art pour L’art, ez a valóság. 

Bármennyire is ellenkezik a művésztársadalom, világos, hogy az alkotók társadalma ugyanúgy felosztható, jól körülhatárolható körökből áll, amely nem a klasszikus értelemben osztandó fel műélvezőkre, galleristákra, alkotókra, hanem magukra az alkotókra és az alkotói köröket meghatározó típusokra: a spontán alkotókra, akiknek vagy vannak, vagy nincsenek előzetes művészettörténeti ismeretei. Vagy pl. a tudatos alkotókra, akik az addigi meglévő ismeretekre (de, sajnos, többnyire részismeretekre) építve puzzle-részként alkotnak, vagy épp szándékosan igyekeznek elkerülni a meglévő ismereteket, több-kevesebb sikerrel. Vagy a több művészeti ágat és kifejezőeszközt alkalmazó, de akár egy adott művészeti típushoz ragaszkodó, olykor önmagukat forradalmárként feltüntető alkotókra, és még sorolhatnám… A művészi társadalom felosztható, a személyes indíttatás, cél, mondanivaló, művészeti ág, tanult vagy nem tanult stílusok, eszközök, „terítés” és sok más szerint. Ez a társadalom pszichológiai, szociológiai, történelmi szempontból egyaránt elemezhető és meghatározható. Jól körülhatárolható társadalom a művészi társadalom, amely nem árnyéktársadalom.

A művészek társadalma nem ködös, nem bonyolult és nem misztérium. Csak nem elemezzük őket, mert mindjárt bántásnak veszik, szabadságukra hivatkozva kikérik maguknak az elemzést, csoportosítást. De vajon miért érzékenyek? Mert, bármennyire is művészeknek nyilvánítják magukat, még nem értek azzá. Az érzékenységet, mint olyat, a saját lelkük védelmére fordítják, holott a művészeknek a változásokra illene érzékenynek lenniük és nem önmagukkal kapcsolatosan. A legautentikusabb művészek sziklaszilárdak, jól ismerik magukat, erősek az őket érő kritikákra, de érzékenyek minden másra. Erősségüket nem fitogtatják. A szabadságuk korlátozását nem a csoportosítás, elemzés úgymond vészes hangjaiban hallják, sőt, meghatározásukkal előrébb tudnak lépni...

A káosz a művészetben pont ebből a rosszul idegződött érzékenységből fakad, mert ha ez az érzékenység úgymond a helyére kerül, a művészeti csoportokon belül, de a művészeti minőségeken túl vizsgálódva nyilvánvalókká válnak az ebben a társadalomban működő erő(fölénye)k is, és megjelenhet, jobban mondva teret kaphatna a jó alkotók tábora, amely, jelenleg, a művészet köré fonott önös káosz miatt, el van hallgattatva. 

Számomra a legjobb a spontaneitás, és a folyamatos tanulás. Ebben a sorrendben, nem fordítva. Mert fordítva nem is lehet spontán alkotni. A spontán alkotásban az a jó, hogy később jön rá az alkotó, mondott-e bármit, hogyan, kinek a ki (nem) mondott hatására, amíg az alkotás idején nem foglalkozik annak minőségével. 

Az eszközök tudatos használata olyan módon, hogy az nem nyer egy új perspektívát, nagyon ritkán tudja azt az ébresztgető, szem- és elmenyitogató élményt előidézni, amely a művészet elsődleges feladata. Az ilyen alkotás valójában nem alkotás, a szó szoros értelmében, hanem valami egészen más… Igaz, létezik ábrázoló művészet, de mint ilyen, mi ábrázol szebben magánál a valóságnál? Az eszközök tudatos, plasztikus felhasználása inkább az üzleti vagy akár társadalmi-tudományos (tudománytalan) tevékenységhez áll közelebb és nem a művészeti teremtéshez. Természetesen, vannak művészet által közölt társadalmi bírálatok is, amelyek feltételeznek tájékozottságot, de a bírálat rögzítése önmagában csak bírálat, jobb esetben egy jelenség summázása marad, még akkor is, ha eszköze a művészet. 

Szóval, ideje a saját kis önös világunkból kilépni, és valóban elkezdeni alkotni, és nem törődni azzal, hogy mi lesz az alkotással, és mi lesz az alkotóval. Főleg ez utóbbival. 

Mint ahogyan én teszem ezt, ezzel a kis gondolatfüzérrel. Fogalmam sincs, mi lesz vele, néhány hiányos művészettörténeti, pszichológiai, társadalomtudományi könyv forgatása után írtam le, csak úgy, egy különleges olvasómnak megnyugtatásul, hogy időszakonkénti hallgatásom ellenére, van még mondanivalóm, van még úgymond témám, nem kell félnie és féltenie attól, hogy elapadnak a gondolatok vagy merevvé válnak az alkotáshoz szükséges mozgatórugóim. Nem érzem,  mert nem is foglalkozom ezzel a kérdéssel. Csak írok, és olykor festegetek… Az pedig, hogy ki olvassa, vagy olvassa-e egyáltalán valaki a soraimat, úgyis hamar kiderül számomra, még akkor is, ha anonim marad az olvasó.