Nézem baba arcát a szuszogó párna,
és pajkos paplan puha
keretében…
álmodik az ártatlan, s azon tűnődöm
egyre, hogyan lehet, hogy ennyi
kín árán sem ábrázolódik
szép arcán a pusztítás, melyet egykor
elszenvedett. Szelíd
álmának
bájos mosolya indul
útjának,
s íme, a ránc, a kis árulkodó:
a párna sokáig,
sokáig volt
kiútjának hű őrzője.
De szeretnék visszamenni
tiprásainak idejébe,
s
védeni a kegyetlenkedésektől,
melyek szoborszépségét
esetlenné
fejtették!
Ehelyett indul a jámbor nap,
s a hajnal
bágyadtságát
hagyom harmatként hullani
szomorúan ébredező szemeire.
Ma sem fog senki sem bántani téged.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése