Szkafander tanítás

Elemér kiskorában átlagos gyerek volt, aki szeretett minden lében kanál lenni, amikor rosszalkodásról volt szó. A szomszédok, barátai nagyon szerették.  Ahogy múlt az idő, rosszalkodásának minősége kicsit megváltozott, de még nem volt veszélyes, sem büntethető, Elemér pedig pontosan tudta a határokat, mivel lehet még kedves az emberek szemében, annak ellenére, hogy rosszban sántikál. Tanulóként is megbecsült volt.

Egyetlen hiányossága az volt, hogy hajkurászta az élvezeteket, határtalanul. S minél idősebb lett, annál inkább hódolt a szenvedélyének. Csakhogy az élvezetekhez pénz is kellett, ezért kevésbé legális üzletekbe bonyolódott, de még így is szerették, nem ártott senkinek, csupán üzletelt, adott-vett és a különbözetből tartotta fenn magát. Mindaddig, amíg nem találkozott párjával, aki azon nyomban szerelmes lett belé. Befogadta lakásába, életébe, nem várt el tőle semmit. Etette, itatta, öltöztette, csak maradjon ott, mellette, szórakoztassa, emlékeztesse a gondtalanságra. Sokáig éltek így együtt: a nő reggeltől-estig dolgozott, Elemér reggeltől-estig haverkodott. Egy bizonyos idő után Elemért kezdték elhagyni a lébecoló barátai, amitől kezdett kijózanodni, ezért a bulikból a pénz világába lépett.

Természetes intelligenciája volt segítségére abban, hogy gyorsan megtanuljon néhány fogást az aktuális, pénzpiacon hiányt mutató szakmában, és lassan felfelé kezdett ívelni karrierje. Az akkor már felesége eleinte büszkeséggel vegyült csodálattal volt irányában, és egyben saját magára is büszke volt, amiért anno meglátta Elemérben a kiaknázatlan kapacitásokat. Azonban, minél ügyesebbé és talpraesettebbé vált Elemér, párja annál furcsábbá, mert látta, Elemér túlságosan önálló, már nem volt szüksége pátyolgatására, a teljes ellátásra, az önként felvett, értelmetlen asszonyi harciasságára. Ráadásul, a folytonos munka miatt mindinkább veszített szórakoztató charmeur tulajdonságából, már nem volt nagy gyerek, aki mellett lehet lazulni, hanem egy komoly, kiszámítható férfi, aki, még a végén kiderül, csupán egy konszolidált életet élő, ámde sokkal intelligensebb ember. Az asszony kezdett egyre inkább ideges lenni.

Elemér ebből semmit nem vett észre: mindig beszámolt a terveiről, amelyek a későbbiekben jóknak bizonyultak, amikor pedig a már családdá alakult közösségükről esett szó, itt is éretten állt a felmerülő kérdésekhez. Az asszony egyre kisebbnek, jelentéktelenebbnek kezdte érezni magát mellette. Úgy gondolta, Elemér el fogja hagyni, ha már nem viseli gondját.

A részletekbe menően kitervezett viszonyuk egyre inkább romlott: az anyáskodással párosult uralkodási, ellenőrzési vágy mind erősebbé vált az asszonyban, míg Elemért egyre inkább kezdte akadályozni az eleinte szimpatikusnak tartott védelmező felesége. A mindinkább nehezebben elviselhető viszonyukat kissé enyhítette gazdagságuk, ugyanis pénzük bőven akadt, néhány ingatlan itt-ott, bankszámla, párna, zokni rejtekhelyek… Elkezdődött az esztelen pénzszórás ideje: semmi sem számított. Ha kellett valami, megvették. A nő egy borotválatlan, tengerjárta matrózra kezdett hasonlítani, viselkedése egyre szikárabb és érzelemmentesebb lett, Elemér pedig egy térdzoknis, frufrus, copfos kislányra, aki minden egyes kellemetlenségre bepisil a bugyijába. A meggondolatlan pénzszórás valahogy ellensúlyozta a köztük kialakult káotikus és groteszk viszonyt.

Rengeteg, megszámlálhatatlan pénzt éltek le nem egész egy évtized alatt: úgy bántak vele, mint az ellenségükkel, amitől meg kell szabadulni. Kielégülésük pont abban rejlett, hogy láthatták, miként folyik szét az ujjaik között, mintha egymást azonosították volna a susogó bankókhoz.

Amikor már kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy gazdagságuk véges, leültek beszélgetni, de nem jutottak előbbre, nem láttak tovább a belső, egymás irányában érzett lenézésnél. Együtt mindenben, mindhalálig: gyűlöletben, lenézésben, elértéktelenségben, az egyirányú egyfelvonásos életszínházban. És a beszélgetéseiket követően még esztelenebb költekezésbe kezdtek.

Ez így tartott volna nagyon sokáig, ha…

ha Elemérben nem ébredtek volna fel az emlékek a régi kapcsolatairól, amelyekben a párjaival egyenrangúak voltak, barátok, sorstársak, szeretők, szerelmesek… S elfogta az undor a felesége iránt. Mégis, neveltetése azt mondta, hogy ha már vállalta ezt a kapcsolatot, maradnia kell benne. Elkezdett kutakodni, mit tehetne, hogy elviselhetőbbé tegye a házasságát. Visszatérni a régi életére már nem volt értelme és veszélyes is volt a gyermekei miatt, ezért elkezdett keresgélni olyan egészséges lehetőségeket, amelyek segítségével rendbe hozhatná félrecsúszott életét és önértékelését. Mindinkább kivonta magát a család életéből, találkozgatott a haverjaival, egyre kérdezősködött a boldog házasság titka iránt, amikor az egyik puszipajtása felajánlotta neki: menjen el a szkafanderos életmódot hirdető társasághoz.

Elemér eleinte vonakodott, de hamarosan rájött, hogy nincs más választása, ha épp ésszel le akarja élni az életét ebben az elcseszett házasságban: jelentkeznie kell a szkafanderosoknál, amit meg is tett. A szkafanderosok azonnal meglátták benne a szerencsétlent. Életviteli tanácsokkal látták el, könyvekkel halmozták el, eladtak neki egy alig használt szkafandert, miközben megmutatták az összes típust és azt is, hogy hogyan és mikor kell használni. Elemér elámult: a szkafandernek nagyon sok előnye volt: megvédett a külső világtól, annak szennyétől és ártalmaitól, teljes lelki tisztaságot biztosított viselőjének, ráadásul egy gombnyomásra megszólalt belőle a spirituális zene. Elemér tudta: ez a megoldás minden bajára.

S elkezdett rendszeresen járni a szkafanderosok társaságába. Reggeltől estig hordta a szkafandert, egy istenért sem vette volna le. Rettegett az asszonya fröcsköléseitől, a gyerekei neveletlenségétől, a kollégái gúnyától, amiért talpnyaló. Feladta a küzdelmet, hogy emberi, egyszerű módon találja meg a megoldásokat, s mivel nem bújhatott vissza oda, ahonnan jött, az anyja méhét helyettesítő eszközbe rejtőzött: a szkafanderbe, amely ennek a célnak tökéletesen megfelelt: a saját szagát szívhatta be, a saját gondolataival foglalkozhatott, élvezhette a védelmet és egyben úgy érezhette, elérte a szellemi fejlettség legmagasabb szintjét. Csecsemő volt, aki egyenes kapcsolatban állt a teremtőjével, mesterségesen előidézett burokban. Csak épp kifelejtette ebből a kapcsolatból az anyját és apját. De mindegy.

Mindez addig tartott, amíg egy napon felébredt benne az alapvető ösztön, amit már nem lehet csak úgy átalakítani, mert reagál, változtat, sőt, elferdít és eltorzít. Megismerkedett néhány nővel, akik közül eggyel-kettővel sikerült intimebb kapcsolatba lépnie, és egy ideig-óráig működött is ez a kapcsolat velük. Azonban a nők kezdték unni Elemér szkafander-ragaszkodását, konformitását és elkezdték követelni tőle, vegye már le a szkafandert magáról, legyen velük, mint ember, akkor is, amikor nincs intimitás köztük. Viszont Elemér ezt nem hagyta. A szkafander mindig győzött.

Felesége mindebből csak annyit érzékelt, hogy Elemér hallgatag, bölcsebb, kedvesebb, türelmesebb lett. Kicsit visszahúzta csápjait, mert megfordult a fejében, hogy férje esetleg elhagyja és akkor nem volna kire fogni a költekezését. S egyre kedvesebbé vált. Minden erejét arra összpontosította, hogy ne kezelje kiskorúként férjét, és méltón dicsérje. Időszakonként kirobbant belőle valódi énje, és nagyon nagy erőfeszítések árán sikerült visszabillenteni lelki állapotát, ezzel együtt a kapcsolatukat is a rendes kerékvágásba.

Elemér pedig egyre váltogatta a szkafanderjait. Először fehér, majd sárga, zöld, piros, fekete, ezüst, aranyöves szkafandert vett. Dísztelen is volt, majd piros csillag, csillag és hold, majd hold és nap, nap, virág, négyzet, trapéz alakú díszt varratott rá. Korona nélkülije, majd babérleveles koronása, pici, nagy, alumínium, vas, bronz koronása is volt. Érezte saját melegét, a biztonságot, s minden őt, vagy mást érő negatív élményt kacagva nézett belülről. Igen, ezt így kell: mindenre mosolyogni, minden bánatot felejteni, senkinek a problémájába nem beavatkozni, minden megy a maga rendeltetése szerint. Úgyis minden elmúlik, minden véges, minden a végtelen kezében van, ő pedig mindezt végignézheti sérthetetlenül a szkafandere mögül.

Egy nap Elemér találkozott a szkafanderos társaság alapítójával, aki szkafander nélkül sétált az utcán, a tömegben. Elemér ledöbbent: nem értette, miért nem viseli a szkafandert ez a nagyon fontos ember. A vezér egyszerűen válaszolt neki:

- Megszülettem. A szkafander csak arra szolgált, hogy ideiglenesen megnyugodjak, szellemileg újjászülessek, nem arra, hogy beköltözzek, elrejtőzzek benne. Megtanultam, amit meg kellett tanulnom, amely ismerettel más szerencsések együtt születnek, vagy mindennemű segítség nélkül és gyorsabban tanulnak meg. Nekem, és, remélem, a tanítványaimnak is, csupán átmenetileg van szükségük rá, mert sérültek vagyunk. Meg kell tanulnunk élni. Vannak olyanok, – sóhajtott – akik a szkafanderben látják a végső megoldásukat, belebújnak, és soha többé nem jönnek ki belőle, félreértik, mire szolgál. Miért van ez a vacak még rajtad? – mosolygott rá.

- Hümmm… hümmm – csóválta a fejét Elemér, miközben homlokát jól beleverte a szkafanderbe. – Még kell, még jó…

- Ja, hogy még jóóóó – fordult el tőle a szkafander mester. – Csak be ne büdösödj a nagy jólétben, barátom.

Elemér bekapcsolta a dupla falú védekezést a szkafanderének oldalán található gombbal. Még ez az ember is, milyen negatív… Pedig ő a mester – gondolta. De bárhogy nyomkodta a gombot, a mester hangja csak áthatolt a szkafanderen.

- Vigyázz ezzel a géppel, mert csak akkor szolgált jó célt, ha vállalod, hogy ember leszel, bőrrel, arccal, hibával és megtalálod a helyed itt, a földön, ebben a világban… nélküle is.

Elemér megszorította az övet a derekán, a szkafander levegőjéből egy jó nagyot lélegzett, egész testében remegni kezdett a félelemtől. A szkafander nem védte meg ez a rosszindulat ellen. Magában elkezdett dúdolni, majd bekapcsolta a spirituális zenét is, de a mester hangja mindezeken a védekezési eszközökön is áthatolt…

- Mondd, mit csináltál, amióta a szkafanderben bujkálsz? Nézelődsz? Élvezed az életed, miközben körülötted tragédiák halmozódnak? Kibújsz belőlük tisztán, érintetlenül? Hej, ezek a tanok, ha rossz kézbe kerülnek… Elkeserítő, hogy arra oktatnak, hogyan ne végy tudomást arról, ami nem tetszik… Holott arra kellene, hogy tanítsanak, hogy hogyan végy tudomást róluk és milyen módon vegyél részt a korrekciójukban, hogy az minél kisebb kárt okozzon neked, vagy bárki másnak… Szedd már le azt a bohócruhát, tudom, hogy hallod. Mert, ha már nem véd a szkafander a szavaimtól, leveheted, megértél arra, hogy nélküle élhess!

Elemér leizzadt. Azt már nem. A felesége rikácsoló hangja, követelései, gyermekei állandó veszekedése, a folyamatos pénzköltekezés, amivel már egy vagyonnyi tartozásuk keletkezett… Inkább a szkafander.

- Hahó, Elemér, hallom, mit gondolsz! A szkafander nem attól véd, hogy a problémák eltűnjenek, hanem, hogy megtanuljad kívülállóként szemlélni őket, kevésbé légy érintett bennük, és könnyebben megoldhasd őket… De meg kell oldanod őket, ez a feladatod. Ha látod a problémát, a megoldás neked rendeltetett, nem másnak…

Elemér kezdte érezni, hogy fullad, szédül, nem kap levegőt. Talán az oxigéncső akadt el, de nem, minden jól működött… A mester volt az, a szkafanderos mester. Ő átkozta meg a szkafanderét, irigy rá, hogy ilyen nyugodt…

De most le kell nyugodnia, el kell hessegetnie a negatív dolgokat, ez a szent hely, amelyben tartózkodik, mentes kell, hogy legyen mindennemű árnyéktól, rosszindulattól.

Elemér sietve elköszönt mesterétől, aki már tudta, Elemér az a bugyborék marad, aki, hiába színes, hiába pompás, nem érdekes. Legutolsóként fog szétfakadni, nem hoz tartós, sem kitörő örömöt senkinek. Legfeljebb a szkafanderének.