Végzetes volt, maga a végzet,
ölelése nem nyugalmat hozott
s ajka nem suttogta: lelkem a béke.
Folyamatos tenni akarás és haladás
hol utakon, hol csak csapkodva
melléülni lehetetlen volt nyugalomban.
Nem érezte lelkem apró rezdüléseit
a lángot, a tüzet s a vihart várta
végzet embere szeretett volna lenni
de ennek vége, vége lett az ára.
Nem hallgatok s nem pusztultam
el, csupán ledöbbentem, gazdagságom
kincseit aprópénzre váltotta volna fel
ha nem lett volna a súlyos, abszolút
semmi a vége, amellyel szembenézni
már nem érte meg neki, maradt
a kétségek útján, a barátság és
a művészet között, miközben a
hóhérbalta lebeg a feje fölött.
Nem baj, szívem, én már nem
haragszom, de nem is aggódom
érted, egy tévedésed voltam
az életed tévedéseiben, egy
állandó, bosszantó kérdőjel s
vessző, remélem, lesz a
következő hűséges szerető.
A fenti vázlat-verset egy továbbképző tanfolyam előtt írtam öt perccel, kézzel, így, ahogy most legépeltem. Nincs benne javítás. A kézirat véletlenül egy sokat olvasott, tájékozott jövendőbeli szellemi vezető kezébe került. Elkerülhetetlen volt, hogy beleolvasson. Azt mondta, szép. Nekem ennyi elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése