Nem is tudom... Nem zavar az, ha
valaki olyan, amilyennek mutatkozik: lehet bunkó, lehet buta, lehet igénytelen,
tapintatlan, erőszakos, hazug. Miért is zavarna, hiszen tisztán, félreértések
nélkül látom, tudok-e az illetővel vagy sem barátkozni. S vagy lelépek, vagy
maradok. Ennyire egyszerű. Szerintem nem kell senkinek sem félnie attól, hogy
magára marad, ha őszinte, egyenes, mert mindenki megtalálja a magának való
társaságot. De ha valaki képmutató...Na, attól kiakadok. Annyira, hogy csak
nehezen tudom megbocsátani magamnak, amiért hagytam magam félrevezetni. Ugyanis
nem vagyok hiú.
Ilyen képmutatókból sok van.
Freud örülne, hisz a szakmailag szuperegóként meghatározott képmutatás a hiúság névre hallgató melléktermékkel együtt győzött,
de én, akinek nincs olyan távol az egója a szuperegótól, mert nincs bálványom,
nincs elképzelésem, nincs elérhetetlen álmom, én kiakadok...
Ha visszagondolok a gyermekkoromra,
a végkövetkeztetésem az, hogy valójában mindenki egy kicsit képmutató, hiszen a
szülők gyakran úgy nevelik csemetéiket, hogy azok ne lehessenek saját maguk: „nézd
Rozikát, milyen aranyos, kedves és szép” vagy „lám-lám, Lacika meg tudja oldani
a feladatot”... és ezek a Rozikák és Lacikák lesznek óhatatlanul a bálványok, a
követnivaló minták. Ha hagyják magukat a gyerekek. Én soha nem hagytam magam, s
inkább vállaltam az „ö” betűt (öntörvényes).
Nem tudtak meggyőzni arról, hogy
valaki a példaképem legyen, mert láttam a felajánlott példaképek
hiányosságait... A már nem élők között kerestem a példaképeket, és magam miatt,
magamhoz képest akartam változni, fejlődni. Nincs konkurrenciám saját magamon
kívül. Szépen hangzik és akár optimistán is, egyeseknek önzőnek tűnhet ez a
gondolat, de cudarul nehéz ez az út. Ha őszintén, komolyan csinálja az ember,
olykor bele is hal ebbe az öntanításba. S pont ezért szinte sértőnek tartom, ha
valaki hozzám mérten, vagy rajtam akar tanulni. Nincs mit tanulni hozzám
mérten, nincs mit rajtam tanulni. Honnan tudja az a másik, hogy én min megyek
keresztül, amikor egy adott helyzetben adott módon reagálok? Feltételezheti, de
nem tudja...
Visszatérve a szülők nevelésére,
ahogy múlik az idő, az ilyen példaképeket szem előtt tartva a nők java része
egy átlagos, átlátszó változáson mennek át, megtanulnak nőként viselkedni
(vajon mi a nő?), a férfiak – ámbár tagadják – átveszik a példaképek
viselkedését. S így termelődik ki a képmutatás és a hiúság.
Számos ismerősöm ilyen, de a
legutóbbi felismerésem, illetve kiakadásom volt a leglátványosabb, mert nem
gondoltam volna, hogy egy rendezett körülmények között élő, értelmes nő, akinek
már úgymond nincs szüksége az önálló, inkább a családi képmutatásra, képes egyéni képmutató lenni. Jó anyaként, megértő
barátként és példás feleségként élte mindennapjait. Ha tehettük, együtt voltunk.
Azt hittem, a barátnőm. Nem gondolkodtam róla soha sokat, örültem, ha
találkoztunk. Értelmes volt. De megjelent egy férfi, és hirtelen lehullott a
lepel erről a tökéletességről.
Bemutattam a férfit a
társaságnak, s a most már nembarátnőmből kibújt a jópofizó nőstény: a férfi
után kezdett futni, telefonszámcsere, meg így meg úgy... folyamatosan a férfi oldalán akart tetszelegni.
Hányinger. Hirtelen eldöntötte, most már valóban vigyázni fog magára és az
alakjára, aminek egyébként örülök, inkább azzal van a bajom, hogy ő tudta, nekem
ez a férfi kell...
Éveken át a csinos férjének nem
sok motivációval akart változni, jómaga mondta, hogy ha jobban belegondol, a
sok próbálkozás után már valójában szarja le, hogy néz ki... Most hirtelen
fontossá vált külsőre változnia... A nő egyre inkább méricskélni kezdett, mint
a tehenet, vagy lovat... Megjegyezte, hogy korban sokkal inkább ő illik hozzá, mintsem én (holott csak két év korkülönbség van a nő és köztem). Sóhajtozott, mert legalább a felére kellene csökkentenie
a súlyát, hogy elérje az enyémet, miközben nem tudta, nekem mekkora szenvedés
meghízni egy-két kilót. Írigyelte azt, ami nekem fájdalmat és sok betegséget
okozott és a mai napig okoz. S mindeközben ugrált a férfi után. A férfi pedig balfasz volt.
Jobbanmondva még mindig az.
Lehet, hogy nem látta, mi történt
körülötte, de az is lehet, hogy nagyon is látta és mindez tetszett a
hiúságának. Ha jobban belegondolok, nem
balfasz, inkább hiú, mert belement a játékba, s utána már ő kóslatott a nő
után. Ez a képmutatás és hiúság találkozása egyszerűen engem, a jásárát, kidobta
a nyeregből. Miért kellett ennek a nőnek, akinek van családja, gyereke,
gazdasága, hírneve, miért kellett neki tőlem, a halom szerencsétlenségtől
elszeretnie ezt az embert? (Amit ő ezerrel tagadna, ha rákérdeznék, csak hogy
ne derüljön fény semmire. Inább én lennék az üldözési mániában szenvedő... Hát
persze, miért is ne...) Az ő válaszát nem tudom, az enyém ez: talán azért, hogy
már meglássam a nőt, és meglássam a férfit. Sajnos, mindig magas spirituális
válaszokat találok az egyszerű, hétköznapi jelenségekre.
Még mindig találkozgatok a
férfival. Sőt, lassan ő kezd mindinkább keresni engem. De ezek után már azt
kérdezem, miért? Valóban azért, mert érdeklem, vagy azért, mert a hiúsága még
szomjazik az én kedvességemre (is)? Nem tudom... Lehet, örülnöm kell annak,
hogy sokat gondol rám, a kedvemben akar járni, engem mégis zavar kettejük szempillarebegtetése.
Ez a kép, hogy olyasvalaki ilyen naturális módon levetkőzött előttem, akit mélységesen tiszteltem azért, amit elért
az életében, és az, hogy az a másik gondolkodás nélkül beleugrott ebbe a meztelenségbe, el
fog kísérni egy darabig. Ráadásul a nembarátnőm egy olyan emberrel kapcsolatosan
vetkőzött ki magából, akit végre megtalálni reméltem, hogy a gyermekem apja
lehetne. Nem kis dolog... Sőt, nagyon nagy súlya van... Annak a nőnek viszont
csak szex, kaland kellett volna, ha lehetett volna...
Viszont egyre rávilágítottam magamnak:
nem az egyedülálló, özvegy, vagy elvált nők jelentenek úgymond veszélyt a kapcsolatokra,
a helyzetükből adódóan. A képmutató nők azok. S csak akkor, ha a férfi hiú.
Nem is tudom, miért dünnyögök
itt. Végtére is emberekről beszélek. Talán azért, hogy megbosszuljam: ha már megmérgezte
az ártatlannak induló kapcsolatot, elvette tőlem azt a lehetőséget, hogy végre,
ennyi viszontagság után megállapodjak, neki se legyenek nyugodt álmai. Csúnya
dolog. De én is ember vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése