Fater sírja előtt

Emlékszel, persze, hogyne emlékeznél. A sírod előtt állok. A családi kripta márványlapján vízkő és kiszáradt csiganyomok, a gondosan elhelyezett gerberák mögül előbújik az erőszakkal odavésett foglalkozásod, amit, ha jól ismerlek – márpedig miért ne ismernélek – a legszívesebben letörnél onnan, nem azért, mert nem voltál az, aki, vagy nem szeretted volna azt tenni, amit, hanem azért, mert teljes lényed visszautasította azt a foglalkozást, hogy „író”.

Nem a rangért tetted, vagy azért, hogy neved bárhol szerepeljen. Hajtott valami. Az a valami, ami sok mindenkit hajt és ami idővel előbújik, formát ölt: karrier, hiúság, kötelezettségtudat, hitvallás… Hiába mondtad szemlesütve (azok a boldogságtól ritkán felcsillanó, szelíd barna szemeid!): nem tartod magad írónak, a tudatlan ámulat és bálványozás áldozataként most már a végső nyugovódon is el kell viselned jelződ, azért, mert oda lett biggyesztve neved alá, a családi kriptához szabottan, hogy „író”.

Többször mondtad: „ugyan, miért lennék én író? Vagy egyáltalán, mitől író az író?” Igazad volt, én is ezeket a kérdéseket teszem fel nap, mint nap: a dekadens középosztálybeli intellektualizmus kényszeredett szófosásának öncélúsága (hogy a szavaiddal éljek, némi módosítással) nem irodalom. A háziasszonyi szerepbe kényszeredett hölgyek romantikus álmainak suta-buta megvalósítása, önképzőköri foglalkozása sem irodalom. A szobában töltött évek ihletéből merített elméleti életleírás sem az. Megpróbáltuk megfogalmazni, s még ennyi idő távlatából sem tudtuk a homályból kihúzni, csak addig értünk el, hogy az irodalom nem más, mint a valóság, az élet és azok minden elemének gazdag, újító ábrázolása, még akkor is, ha az írója azt hiszi, nem arról ír.

Emlékszel, persze, hogyne emlékeznél. Letörlöm a márványlapról a maradék esőcseppeket és titokban körülnézek: senki nincs itt, végre, van öt percünk, amit együtt tölthetünk.

Lásd, Fater, hoztam Neked valamit: nem nagy dolog, néhány példányt hoztam azokból a kiadványokból, ahol megjelentek „műveim”. Hallom, röhögsz és én is veled. Ugye, most már érted, miért nem akartam soha komoly lenni? Ugye, érted, hogy értelmetlen lett volna komolyabban foglalkoznom egy-egy műfajjal? Most már elismered, a csodának sem kellett bizonyítanom: az inkább ösztönösen írt valamilyeim verseknek minősülnek. Megpróbáltam úgy, ahogy mondtad: bizonyítottam, majd játszottam. Lehurrogtak. Ugyan, Fater, kinek kellett volna bizonyítanom? Anno csak részben értettél velem egyet, amikor mondtam: ha így állok hozzá, folyamatosan bizonyítanom kell majd, állandóan a főszerkesztők, vagy az önmagukat kikiáltó, kétes tehetségű írók „tanítványa” lettem volna. Romantikus voltál, végtelenül romantikus… Mint én.

Emlékszel, persze, hogyne emlékeznél. Egy kicsit itthagylak, egyedül, elmegyek, megnézem az angyalkás családi kriptát, amely most már műemlék lett, s amely annyi temető- és sírrongálást túlélt. Várj meg.

Nagyon hiányzol, Fater. Hiányoznak a halk, összeesküvést sugalló kuncogásainkból kibuggyanó felröffenéseink, gonoszkodásaink, a támogatásod, a pajtáskodások. Haragudtál rám, amiért kölyökként megvédtelek, mert féltettél, Neked kellett volna engem megvédened, de lásd, jól tettem. Ma sem tettem volna másképp. Én is féltettelek. Nagyon. Nemrég jöttem rá, hogy ott kandikálsz ki néhány gondolatomból, soromból, a két bánáti egyszerűség közül, a tarkaság néha érthetetlen összevisszaságából. Sokat sírok, Fater. Talán itt volt az ideje, hogy megeresszem a könnycsatornákat. Talán. Talán és mindegy – ez a két szó, amely mögé rejtetted az összes nyugtalanságod, tehetetlenséged és fájdalmad, s amelyek mögé én hozzábiggyesztettem a belenyugvást, ihletteremtő értelmetlenséget és vidámságot.

Emlékszel, persze, hogyne emlékeznél. Látok közeledni valakit, egy megtört ember alakját. Még egy kicsit elbújok az angyalkás családi kripta mögé. Tarts ki, rögtön jövök.

Képzeld, már egész jól főzök. Aggódtál, mert törékeny és ügyetlen voltam. Ahogy Csilla mondta: későn kezdtem el főzni, de nagyon jól. Amikor Beát tanítottam főzni, mindig azt meséltem el neki, Te hogyan bátorítottál: a túlsózott és savanyított, kissé leégett kaporfőzelékben úszkáló, gombóc nagyságú lisztcsomókat elharaptad és mondogattad, hogy „finom” úgy, hogy a liszt robbanásszerűen elhagyta a szádat. Két napig etted a félresikerült ebédet. Kaptam is érte fejmosást, mint ahogyan sok mindenért, talán túl sok mindenért. De felejtsük, azaz lapozzunk, annyi olvasni- és emlékezni való van még. Beáról kérdezel? Bea. Igen, olyan lett, amilyennek láttad: vasgyúró kislány, pardon, nagylány. Szíve vajdasági. Már most háztartást vezet, pedig a budapesti levegőben ezt nehéz megtanítani egy kamasznak. Nem főzött még kaporfőzeléket nekem. Laci? Laci már egész jól ír. Sajnálja, hogy nem beszélt veled többször irodalomról. Szerintem jól tette. Érzékeny, nem biztos, hogy el tudta volna viselni kemény szavaid, amihez az én önfejűségem és öntörvényűségem kellett. Ha tudok, segítek neki, persze. Mint ahogyan Csillának is. Ha tudnék. Bárcsak tudnék. Igen, vigyázok rájuk, hozom a formám a bánatelterelő hülyeségeimmel, olykor ízléstelenségeimmel.

Emlékszel, persze, hogyne emlékeznél. Itt vagyok.

Azt hittem, belepusztulok, amikor láttam koporsódat. Szégyen, vagy nem szégyen, nem tudtam az illemen gondolkodni. A fenébe az illemmel, amely oly csekélyes és bosszantó tud lenni, ha az illemtől eltérő, őszinte megnyilvánulás nem bánt meg senkit. Olyan kicsi voltál, szinte elbújtál, alig vártad, hogy ne legyél. Zokogtam, nem láttam, csak azt a két képet, amikor kétszer is búcsúztunk. Nem tudtam neked mást súgni a füledbe, csak azt, hogy „mondok neked egy titkot: szeretlek”. Nem mondhattam vigasztalást, hogy még találkozunk, vagy hogy jó helyre kerülsz, de arra sem tudtalak biztatni, hogy szenvedések árán is küzdjél, egyszerűen azért, mert szerettelek. Te tanítottál, hogy ne mondjak komolyan olyat, amiben nem vagyok biztos és olyat sem, amivel szenvedést okozok. Búcsúnkkor hallottad, megtanultam a leckét. Felcsillant a szemed, mosolyogtál és - talán - könnyeztél is egy kicsit.

Emlékszel, persze, hogyne emlékeznél. Gyújtsunk rá még egy cigire, öreg. Azon az egy szálon már igazán nem múlik semmi.