A segítség

Unalmasan csöpög kint az eső, nemsokára visszatér a tél, pedig már jócskán március végénél tartunk. Szarul aludtam, de még szarabb volt az ébredésem: még az első cigimet sem sikerült rendesen meggyújtanom, amikor a telefonom megcsörrent. Az egyik osztálytársam volt. Csak leellenőrizte, hogy jó telefonszámot hívott-e, mert a suliban nem volt ideje leírnia a telefonszámomat. Hát jól jegyezte meg és le, de ha már itt vagyunk, hadd mondjon nekem néhány dolgot. Kedvelem a pasit, kifinomult humorérzéke van, és kb. 5 diplomája, ha nem több. Nemrég veszítette el az egyik szülőjét, amiért megértésre van szüksége. Nálam nyitott ajtókat dönget, tudom, milyen az; elveszíteni valakit a nagyvilágban, s egyedül maradni. Ezért hagytam, mondja, milyen, normális esetben apróságnak tűnő, jelen helyzetében hatalmassá váló nehézségekkel néz szemben, hiszen ő most veszített el először valakit, aki nélkül lélegzetet sem tudott venni.

A reggelem azonban a telefonbeszélgetés után hirtelen mocskos lett. Hiába vigyáz rám ezer szem, hogy ne veszítsem el reményem, hitem, s továbblépjek, éljek és tanuljak, hagytam, hogy ismételten valaki belém taposson, konkrétan ő taposson belém.

Épphogy leráztam egy piócát, aki a hátamon élősködve akart felkapaszkodni a ranglétrán az iskolában és aki egy-egy kávézás közben kicsikarta belőlem az amúgy is áradó tanimádatot, hogy utána pofátlanul sajátjaként tüntesse fel egy-egy dolgozatában vagy vizsgájában, tehát épphogy ezt sikerült magához térítenem, jön ez a másik, aki a lelkesedésemet töri darabokra azzal, hogy reális. Hát köszönöm szépen ezt a realitást. Igaz, nem tudta, de szerintem volt egy szép elmélete, miért választottam az utam, s ezt, vagy a valódi okokat szerette volna megtudni. A kutya nem kérdezte az analízisét, amit a gyász ideiglenes zavarodottságot eredményező fájdalmának írtam, így jó ízlésből hagytam eredni belőle a tapintatlan szóáradatot. 

Azóta csak ténfergek a lakásomban, mellettem halmozódnak a könyvek, amelyek arra várnak, hogy olvasónaplót írjak belőlük, beadandót, fordítanom is kellene, na meg ne is beszéljek a kutatásról. Igazi egyetemista lettem, és ez a felismerés az egyetlen, amit a reggeli hívómnak köszönhetek: felesleges marcangolásokkal foglalkozom ahelyett, hogy készülnék. Marcangolom magam, mert úgy érzem, hogy amit mondott, az nem más, mint a saját elkeseredettsége, mégis úgy tálalta, mintha az én problémám volna. Hiába van temérdek diplomája, és határtalan segítőkészség tombol belőle, ha az egyszerű emberi kíváncsiságot és a lelkesedést ugyan képes volt felfogni, de elfogadni a legkevésbé sem. Talán az eddigi rossz tapasztalatai az emberekkel arra vezették rá, hogy mindennek van egy látható oka, aminek semmi köze nincs a célhoz, inkább az ember érdekéhez…

S elkezdtem kutakodni magamban... Valójában amióta eldöntöttem, hogy tanulom azt, amit tanulok, folyamatosan akadályokba, megmérettetésekbe botlok, s ezek alatt egyáltalán nem a vizsgákra vagy a tananyagra gondolok. Azok szinte a legkönnyebb akadályok. Az utamba kerülő vagy hozzám társuló emberek minősége az, ami változik és a folyamatos vizsgáztatásaik erőssége vagy rejtettsége – emberségből. Merthogy én önmagamban nem változok, az biztos, csupán az ismereteim tágulnak, érdeklődésem pedig egyre inkább növekszik. Fejlődésem során ugyan egyes tulajdonságaim, vagy hozzáállásaim árnyalódnak, de nem változnak lényegükben...

Eleinte nehezen kikerülhető vagy kivédhető ellenállásba ütköztem az engem körülvevőkkel szemben azért, mert egyáltalán tanulni merek ebben a korban (43 vagyok). Később az iskola megválasztása miatt voltak gondjaim (vallási iskolába iratkoztam), illetve az anyagilag legkevésbé prosperáló szakra való jelentkezésem miatt: egyrészt a nem vallásos, illetve más vallási felekezetekhez tartozó emberek nem minden esetben jóindulatú érdeklődését és megjegyzéseit kellett eltűrnöm, másrészt magában az iskolában az érthető kétségekkel övezett kíváncsiságot, hogy miért pont oda, érthetetlen volt világi neveltetésem ellenére a ragaszkodásom…  

Pedig könnyű és egyszerű a magyarázat: csak egy őrült, vagy egy pusztán tanulás iránti szenvedélyben szenvedő iratkozhat be egy olyan szakra, amiből jövője nem származhat. Szerencsés esetben egy rongyos talpú lexikonnal, rosszabb esetben csak egy rongyos talpú olvasottabb emberrel bővül a világ..

A későbbiek során, amikor már nagyban feleltünk, megmérettetek bennünket, mindkét oldal megértette:   tényleg kíváncsi vagyok. Semmi mögöttes tartalom nincs ebben. Nem jól vagy rosszul kíváncsi, csak kíváncsi. Nincsenek előzetes ismereteim vagy elméleteim, amiket alá szeretnék támasztani vagy megdönteni.

S ahogy az idő haladott előre, újra és újra felvetődtek a kérdések, mind kidolgozottabb formában, ezáltal pedig mind nagyobb és nagyobb kő gördült elém, amit félre kellett tolnom, hogy haladhassak a tanulmányaimmal. Bárcsak az intellektusommal foglalkoztam volna ez az idő alatt! De valahol megértem magam, hiszen nem akarom, hogy bármi beárnyékoljon, vagy kellemetlen feltételezés kísérjen, ezért minden lépésemre nagyon ügyeltem és ezerszer végiggondoltam.

Volt egy nagyon közeli filozófus barátnőm, aki zseninek számít, ő mondta, hogy a felsőoktatás nem jelenti önmagában az intellektus, s főleg nem a jó karakter jelenlétét. Elmesélte egyetemi éveit, melynek során ugyanazt élte át, amit én most: ugyanazokat a kérdéseket tették fel neki is, s nem tehetett egyebet, meghúzódott a sarokban, körülbástyázta magát könyvekkel és csak néha bújt elő, ha az oktatói kérdezték. Csodabogárnak vélték és kerülték, mint a járványos betegségben szenvedőt. Bizonyos idő múltán a kezdetleges határtalan tisztelet, amely szerencsés esetben minden egyes új oktatót övez, kezdett elhalványulni benne, mert tanulásának során a gondolkodásban vagy elérte, vagy meghaladta az oktatók szintjét, s meglátta őket emberként. Ugyanis szerinte azokat az embereket vagyunk képesek reálisan meglátni önmagukban úgy, ahogy vannak, akikkel egy szinten vagyunk. Azoknak a száma, akiket még oktatóinak tartott, tanulmányai során mind kisebb és kisebb lett, míg a végén már a szaktanára is csak egy gyarló ember volt. S amikor ez is megtörtént, rátört a szabadság- és a magányérzet. Továbblépett, kereste azokat, akikre még felnézhet. Megtalálta őket, de – mint az egyetemi évei alatt is – hamarosan "átlátta" őket: valóban mind, egytől-egyig konkrét, nem minden esetben tisztességes okból tanult. Rájött, hogy céljai egyáltalán nem voltak azonosak az őt körülvevőkkel: míg ő a valódi tanok és kutatások iránt érdeklődött, a környezete valamilyen módon a saját karrierjét, hiúsági várának építését tartotta fontosabbnak, ne adj Ist-n a magas szellemiséget irányító vágyainak kielégítésén fáradozott. Így eldöntötte: nem ezen a pályán marad, szellemi beosztott lett, ráadásul nem is a szakmájában, s egy nehéz munkanapot követően továbbra is kutakodik, nem csak a tanok, de a valódi oktatója iránt is.

Az én esetem - ha az ő szemszögéből gondolkodok - még gyerekcipőben jár, hiszen a suliban nagy többségben vannak azok a tanárok, akikre szülőmként tekintek, tehát tanulmányaim abbahagyásával valószínűleg nagyobb tévelygő lennék, mint azelőtt. Mégis, úgy gondolom, hogy az én esetemben pont a suli megválasztása miatt az effajta "felébredésre" nem kerülhet sor. Tudom, miért tanulok, tudom, mik az esélyeim. Sajnálom, hogy jólneveltségem nem engedte, hogy kibökjem a jelenleg kimondottan nehéz helyzetben levő barátomnak: „ne analizálj, ne kutakodj, barátom, megmondom én neked a tutit, mert nem érted, hogy ok és feltétel nélkül szeretem a tanulmányaim. Nem azért tanulok, hogy: a) diplomát szerezzek, b) munkát szerezzek, c) magasabb társadalmi státuszom legyen, d) elfogadtassam magam, e) férjhez menjek, hanem azért, ami a jelenlegi állapotodból kifolyólag a felfogásodba beleférő felsorolásból hiányzik: zs) érdeklődésből…”

Kint unalmasan csöpög az eső. Mocskos nap van ma.